Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Mikola Anikó: Át az üvegfalon

rászorulva — mondaná k'icsit sértett önérzettel — neked csak az a dolgod, hogy sokáig, nagyon sokáig szép maradj és fiatal, és szeress engem. Néhány évvel ezelőtt még volt egy álma, festeni akart. János is biztatta, mindent megkapott tőle, amire szüksége volt, de aztán valahogy el is feledkezett az egészről. Néhány skicc, félbehagyott portré, ügyetlen tájkép őrzi már csak akkori lelkesedésének emlékét. És ezzel be is zárult a kör, nincs más hátra, mint hogy megfogadja János tanácsát, és elűzze fel-felébredő nyugtalanságát.

— János.

— Tessék.

— Nem zavarlak? Mondani akarok valamit.

— Dehogy zavarsz, kicsim, csak mondd.

— János, én ... mi lenne, ha én megtanulnék vezetni?

— Tudod, hogy örülnék neki, de ez, sajnos, mégis lehetetlen.

— Miért? Próbáljuk meg még egyszer, majd jobban figyelek. Megígérem.

— Helénkém, tudod magad is, hogy ez neked nem megy. Lassúk a reflexeid, ha baj van, pánikba esel... mi értelme volna, mondd?

— Nem tudom. Mégis szeretnék megtanuli vezetni. Persze félek is tőle egy kicsit, de talán belejönnék ...

— Édesem — János Helén keze után nyúl, megcsókolja —, nem nőnek való az ilyesmi. Ha legalább egy parányi érzéked volna hozzá, nem bánnám. Ugye, értesz? Próbáltuk, nem sikerült. Nem tehetsz róla. Túl nőies vagy, igazi nő, a szó legszebb értelmében. De minek magyarázzam, hiszen épp ezért szerfetlek.

A köd, az eső és a sötétség alagútján kifelé rohannak a nyárból. Megint ősz jön, fásultság, megnevezhetetlen, tompa fájdalom. Helén nyarakban számolja az éveket. Évelő növény, amelyen az augusztus, a hegyek, a tenger rövid életű virágokat nyit. Gyönyörű és haszontalan virágokat, tűzpirosakat, mint a ritka orchideák. János még mindig színük és illatuk bűvöletében él, behunyt szemmel élvezi, s ha hervadni kezdenek, egyenként lepréseli, gondosan kisimított szirmokkal a herbáriumába zárja. Még nem tudja, amit Helén: a virágcserép már zsúfolásig megtelt szomjas, táplálékért könyörgő hajszálgyökerekkel. Évről évre kevesebb a virág. Oj föld kellene, erős humusz, új, nagyobb cserép.

Még egy hét, és véget ér az augusztus, s ő újra átdidereg egy őszt, egy telet, egy hűvös tavaszt. Tétlenül, önmagába bújva. Jaj, csak soká tartana ez a hét! Meg kéne kettőzni minden napot. Az éjszakákat is nappallá világítani mesterséges fénnyel, tűzzel, alkohollal, mindegy, hogy mivel, csak forrók legyenek és világosak. Minek ez a rohanás? Ez is csak a hervadást sietteti. Az út is. Felkavart hullámai feltartóztathatatlanul sodorják a rettegett ősz felé.

— Lassabban, János, ne hajts olyan vadul!

A férfi nevet, dicséretnek, vagy inkább biztatásnak érti a kérést, és lábfeje még több erőt ömleszt a gázpedálba.

Helén elsápad, arcát mint foszforeszkáló tilalomtáblát tolja János fékezhetetlenségének erőterébe, de a férfi nem látja meg, egész testével, érzékeihez nőtt kocsijával a hajtűkanyarba dől. Helén szédül, az ajtó fogantyújába kapaszkodik, a négy kerék sikolt helyette.

— Ne, János! Kérlek, nagyon szépen kérlek, lassíts egy kicsit!

— No jól van — dörmögi János, és a kicsire zsugorodott testre villant egy mosolyt. Az arc viaszos lapján észreveszi a rémület árnyjátékát.

Emelkedő jön, a sebességváltó gáncsot vet az elszabadult autónak, s már szinte lépésben ballagnak felfelé. János egyenesre húzza hátát, az ülés támlájának veti, és mélyet lélegzik. Pihen. Kétoldalt a fenyők gyászoló, óriás asszonyalakjai lassú sétára fogják léptüket.

— Csak nem féltél, kis bogár? Ismerhetsz már, biztosan vezetek. Ez az út is... szinte az ösztöneimben él már. Csukott szemmel is meg tudnám tenni.

Válasz után kutat az ismeretlen arcon, de nem talál rajta semmit. Helén érzi a választ mélyen a testében, minden tagjában, de a konok kérgen át nem tud a felszínre törni.