Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Mikola Anikó: Át az üvegfalon

— Érthetetlen — vitatkozik a férfi, csak úgy, önmógával —, mindig azt hittem, a nők szeretik a sebességet. Ha passzívan is, de élvezik a száguldást. Élvezik, hogy szertelenségekre ösztönözhetik a férfit, hogy felboríthatják a rendet... a férfi rendszerbe kényszerített tevékenységét. A stabilitását.

— Igen. Ez bizonyára így van. — Helént egy halvány bűntudat szólaltatta meg.

— Te kis csodabogár! — fél karjával átfogja, magához húzza az asszonyt, megcsókolja a halántékát.

— Szeretlek.

Hangja ellágyul, szorítása néma könyörgés.

— Ha hazaérünk, legyél jó hozzám egy kicsit. — Vár, hallgatása szelíd erőszak, rábeszélés. — No igazán, csak egy icipicit. Már napok óta kívánlak.. . lassan el is felejtem, milyen a tested. Ugye, magadhoz engedsz?

Helén még mindig kő és viasz. Bólint. Távoli a hang, örül, hogy ilyen távol tudja tartani magától. Nem fáj, nem fáj, érzéketlen daganatot metél a penge.

János elégedett, visszahúzza a karját. Érzékszerveit újjászülik a szerpentin veszélyei.

Pár percnyi hallgatás ver cölöpöket a két test közé. A fenyő-asszonyok felfogott szoknyákkal sietnek. Egyikük, talán a legsudárabb, behajol az ablakon, egy pillanatra csak, és továbbsuhan. Egy furcsa, merev arc, egy csodálkozó tekintet. De hiszen ez Margit!

— Margit! — szólítja őt Helén, s rögtön meg is bánja, hogy kiejtette a nevét. Ijedten Jánosra néz, de János most túl van azon, hogy felzaklassa ez a név.

— Mi van vele? — kérdezi egészen könnyedén, a szavak felszínéről.

— Semmi, semmi, csak eszembe jutott.

Elhallgat, de aztán rájön, hogy Margit mentőöv, e?t most nem engedheti el. Mit mondjon, mit kérdezzen? Mindegy, csak az asszony most itt maradjon közöttük.

— Margit jól vezetett?

— Igen. Talán még nálam is jobban. Azt hiszem, egészen kivételes tehetsége volt hozzá.

— Szeretett rohanni?

— Hajjaj! Egy kicsit őrült volt. Nemcsak a volán mellett, mindenben fékezni kellett őt.

— Mesélj róla.

János figyelme megoszlik az út és Margit történetének filmkockái között. Soká mereng a mélyre süllyesztett háló fölött, míg végül partra húz egy emléket, egy szépet és jellemzőt a sok közül.

— Házasságunk első évében vettem egy kimustrált kocsit. Egy öreg Simcát. Esőben, aszfalton életveszély volt járni vele, azokon a simára kopott kerekeken. A karosszériát két rozsdás csavar tartotta csak az alvázhoz, minden kanyarban elrepülhetett. Margit persze rögtön megtanult vezetni, és szolgálati utakra járt vele. Egyszer hosszabb útra ment, csak a harmadik nap estéjére ígérte érkezését. (Hajnalban pedig nekem kellett utaznom valahova.) Megígérte, hogy rendesen útra készít, összecsomagolja a holmimat. Idejében elindult visszafelé — több mint kétszáz kilométer volt az út — de valami motorhiba miatt órákat veszített. Besötétedett, mire a Dunához ért. Az úgy a feleúton lehetett. Ráadásul olyan sűrű volt a köd végig a Duna mentén, hogy két-három méternyire sem látott maga elé. Az autók lépésről lépésre tapogatták ki maguk előtt az utat, egymás nyomában vánszorogtak, mint a csigák. Margit csak egy darabig bírta ezt, aztán megdühödött. Lesz ami lesz, gondolta, és elhúzott az óvatos kolónia mellett. Átkozott szerencséje volt, hogy nem jött vele szembe semmi. Az élre került, most már ő vezette a sort. Tudod, az a legnehezebb. Egyszerre figyelni az út szélét, — ahol az ember nem látja, inkább csak sejti az útjelző köveket — a középvonalat, és azt az őrjítő fehér ködfalat, ami csillogva veri vissza a reflektorok fényét. Ezt sem bírta sokáig. Eloltott minden fényt, és rátaposott a gázra. Az autó sötéten száguldott, mint egy kísértet. Ha rajtakapják ezen a szabálysértésen... hát nem is tudom... talán elveszik a jogosítványát. Életveszély volt, neki is, másoknak is. Azt mondta, így egykét méterrel többet látott az útból. Hajtott vagy nyolcvannal, meg is érkezett még éjfél előtt, összecsomagolt nekem, és reggelre megírta a riportját.

Elhallgatott, rosszallóan ingatta a fejét. Margit szertelen temperamentuma még most is felkavarta, ha eszébe jutott.