Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Színházi levél

vételével „kegyelmet" kíván gyakorolni, miután a megölt katona részeg volt. A túszok döntsék el maguk, ki legyen közülük az áldozat. (Itt a cselekmény némi rokonságot tart a jugoszláv szerző megtörtént esetre támaszkodó drámájával, illetve abból írott tv-játékával.)

A bebörtönzöttek eleinte tiltakoznak a parancsnok barbár elhatározása ellen, de minél jobban közeledik a hajnal, annál erősebbé válik bennük a halálfélelem. A túszok egyike, egy Uhrin nevű borbély — a dráma nyilvánvalóan leg- jellemtelenebb alakja — a csavargóra akarja a gyilkosság bűnét kenni. Ez a megszállókat gyűlölő, szókimondó csavargó, akiről kiderül, hogy egy gyűjtőtáborba indított fogolytranszportból szökött meg, annyira dühíti a patkányjel- lemű Uhrint, hogy az elvesztve önuralmát, borotvájával elvágja a másik torkát. Tettét azzal próbálja mentegetni, hogy kilenc ember életét mentette meg, ám a többi nyolc túsz csak a gyilkost látja benne. Fischl úr, a ház tulajdonosa, aki a lefogottaknak az őrnagy üzeneteit tolmácsolja, az asztalon hagyja a pince ajtajának kulcsát. És Uhrinnak magának kell a kulcs után nyúlnia, miután tudatára ébred, hogy kiszabadulásuk után nem a megszállók, hanem az „övéi" mondanának ítéletet felette. Emelt fejjel indul a lépcsőn elkerülhetetlen végzete felé, de önfeláldozásában nincs semmi hősi, csak elpusztul, hogy egy örök érvényű morális törvény beteljesedjék.

Perbe lehet szállni ezzel az Uhrin jelleméből nem eredő befejezéssel, s ezt a kritika nagy részé meg is tette, azonban nem vitatható el a szerző szándéka, hogy túl a személyi sorsfordulásokon ezzel az önkéntes halálba menéssel valami általános érvényű erkölcsi igazságot akart példázni. Alátámasztják ezt az írói célzatosságot a dráma legrokon- szenvessbb alakjának, Tomkó tanítónak a játékot záró szavai: „A mieink... a mi boldogtalan testvéreink voltak ... A mi emberi testvéreink a kegyetlen korban ...“

A dráma biblikusán hangzó címe ismert parafrázisa Krisztus kijelentésének. Az úrvacsorán Krisztus megjósolja Júdás árulását, majd fenn az Olajfák hegyén kételkedni kezd leghűségesebb híve, Péter megbízhatóságában, és ekkor mondja neki: „Mielőtt a kakas

megszólal, háromszor tagadsz meg engem." Az új szlovák dráma mondanivalójában különösen a „megtagadás" motívuma jut döntően érvényre, éspedig oly értelemben, hogy önmagunk megtagadásával elveszítjük emberi méltóságunkat.

Bukovčan már előző darabjaiban is kitűnő párbeszédeket írt, amelyek a voltaképpen „kis“ témáknak nagyobb jelentőséget adtak. Oj színművében kerüli a szellemességeket, de annál nagyobb figyelmet szentel alakjai jellemzésének. Bár az alkalomszerűen, véletlenül lefogott túszok mindegyike valamilyen típust és erkölcsi magatartást képvisel, így Tomkó tanító az emberiességet, Mustek állatorvos a kispolgárt, Uhrin borbély a szűkölő és alattomos gyávát, a Csavargó a bátrat, a gimnazista Ondrej a fiatalságot, a diáklány Fanka az ártatlanságot, az öreg Terezčák a bele- nyugvó bölcset, valamennyi alak — az orvosfeleség kivételével — egész múltjával, körüljárható jellemével van jelen, ezért van a színpadinak hitele és élet- szerűsége. Jellemrajzuk egyénítésének köszönhető, hogy sorsuk fordulását és magatartásukat a néző jelenetről jelenetre fokozódó figyelemmel kíséri, s a megpróbáltatás igazi drámájának érzi, hogy a szerző gondolatait eleven emberek tolmácsolják.

Jozef Pálka, a dráma rendezője, a szerző segítségére siet abban, hogy a színpad drámaisággal (ütött légkörében kellő hangsúlyt kapjon Bukovčan rokonszenves mondanivalója a helytállásról és az összetartás, a sorsvállalás kötelességéről. Lassú indítás uitán eleven ritmust ad a játéknak, és különösen a dráma második, cselekményesebb felében jól emeli ki gondolati elemeit, ügyelve arra is, hogy a szöveg patetikus részel meg ne törjék a játék egyenletes, reális stílusát. A rendezés koncentráltsága, a drámai mag erőteljés kibontása azért éi demel fokozott figyelmet, ment a színpadkép — Vladimír Suchánek munkája

— túlméretezett íarányai miatt zavaróan hat az összjátékra, az egymástól távol álló, gyakran egymás 'torkának ugró szereplők életszerű reagálására. Bukov- čannak a néző értelméhez apelláló drámája intimebb térhatást követel, amit a lomtárként ható óriáspince nem adhatott meg.