Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - FOLYÓIRATSZEMLE - Marino, Adrian: A modernség kritériuma
sohase elmélkedett művészetének származásáról, lényege felől, az alkotás spontán folyamatát sohase szakította meg elméleti általánosításokkal, önvizsgálattal. Ugyanaz a szellem járta át a költőt és a versét, ezt az egymáshoz kapcsolódó két „közlekedő edényt“. Az alkotás nem vált el műtől, önkifejezésétől, nem elmélkedett a fikció problémáiról és általában az alkotás folyamatáról magáról. A modernség nagy irodalmi forradalma csak akkor következik be, amikor a költők elkezdik a magyarázkodást, önigazolásukat, amikor hipotéziseket állítanak fel művészetükkel kapcsolatban, elméleteket, meghatározásokat eszelnek ki. Ez a döntő pillanat, amelyben a költészet, azaz a szó tágabb értelmében az irodalom önmagára ismer — ez az irodalmi modernség létrejöttének a másik fontos dátuma. Kétségtelen, hogy valamikor a reneszánsz táján következett be ez a pillanat, ebben az individualista, racionális, laikus és esztetizáló korban, amelyben a kritikai szellem s az önvizsgaiat igénye elárasztja a költészetet s a művészeteket. Létrejönnek a művészet értelméről és mechanizmusáról szóló nagy vallomások, például a Leonardo da Vincié; ez az előszók, kiáltványok, apologetikák és poétikák kora, Ronsard és Du Bellay Franciaországában, sir Philip Sidney és Ben Jonson Angliájában, Tasso és Guarini Olaszországában. Mindezekben a szövegekben pedig a költészet önmagát keresi, önmagára talál vissza, a maga lényegét igyekszik meghatározni, műfajairól, nyelvi eszközeiről vitatkozik, és ez az egész pillanat elsődlegesen „kritikai“ s ugyanakkor mélyen modern, és nem ér véget — a pillanat — se ma, se holnap. Ahány vallomás születik ugyanis a költészetről, ami egyúttal a költő önvallomása is sajátos művészetéről (Boileau-nál, Popénál, Drydennél, Schillernél, Goethénél, Coleridge-nél, Shelley-nél, Keatsnél, Words- worth-nál stb.), a modernség ébredő szelleme annyiszor lép előbbre a költészet megismerése, átfogása, elmélyítése felé. T. S. Eliot a The use of poetry and the use of criticism (1933) lapjain számol be a racionalizálódásnak és az introspekciőnak erről a folyamatáról. Éppen ezért nyilvánvaló annak az elméletnek a bukása, amely szerint a költészet a szimbolizmusban jutott el önmaga megismeréséhez. Ezért állíthatjuk, hogy Macedonskinak volt először modern esztétikai tudata a román irodalomban, hiszen egész életében a költészet létkérdéseire kérdezett vissza, funkcióival vívódott (Heliade viszont műfordító volt meg kompilátor és utánérzések megverselője). Macedónski spontán elmélkedései a „költészet logikája“ felől kétszeresen modernek: a kérdésfelvetésükben és a megoldásaikban is. 2. Csak ilyen alapokon lehet hozzáfogni ahhoz az objektív érvényű, elemző tanulmányhoz, amely az irodalmi modernséggel foglalkozik, és amely felölelhetné az irodalom higgadt önmeghatározásának minden következményét és eredményét: a) Az alkotás terén az alapvető változás abban áll, hogy a művészeti munka folyamata egyre intellektuálisabbá válik, kérdésfeltevőbbé, kísérletibbé, öntörvényűbbé. Régebbi felfogások az alkotást eksztázisos állapotnak tekintették, az ihlet irracionális erői kiteljesedésének, miáltal a költő az abszolútummal kerül kapcsolatba. A vers a múzsa sugallatának egyféle revelációja, hiszen a múzsa a mindentudó, a forrás, az emlékezet; a költő csak emlékezik, ismertet, átírja a sugallatot. Okkult erők járják át az alkotás folyamatát, misztériumok, felfoghatatlan hatások. A modern alkotó ezzel szemben elmélkedő, lucidus s bíráló önmagával és művével szemben is, amelyre folyton visszatér elmélkedései során. A művészi munka átintellektualizálödik. A célok megfogalmazódnak, érthetőkké válnak. „Aki valóban művész — mondja a De Stilj című 1917-es modernista lap program-nyilakozata —, az a legteljesebb tudatában van annak, amit tesz.“ Itt nincs helye kilengéseknek, frenézisnek, révületeknek. Paul Valéry szerint a költőnek pirulnia kellene, ha az ihlettségre, a Püthiával való társalgásra csak gondol is. Az alkotás higgadt szerkesztés, tudatos tett, amelynek célja van, amelynek eszközeit birtokba veheti a művész, a képzelőerő teljes száműzésével. Eszményivé a technikai megoldás válik, le métier. Poe elméletei a The philosophy of composition (1846) című művében mintegy bevezetik ezt az új magatartást. Minden alkotásnak vannak szerkesztési (nem „szerkezeti“ — A fordító) problémái, amelyek teoretizálódásukat követelik, önállósulni szeretnének. Az írók műhelyvallomásokat írnak, feljegyzéseiket közlik alkotói problémáikról, mint Gide a Journal des Faux
