Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - FOLYÓIRATSZEMLE - Marino, Adrian: A modernség kritériuma

Monnayeurs-ben (1927), amelyet a „szakma érdekeltjeinek“ ajánl. Valóságos szertartássá vált a modern nyugati irodalomban, hogy az írók elfilozofálgatnak müveik kapcsán, hogy alkotásuk az alkotásról szóló esszévé válik, az írásmódról és a nyelvi eszközökről szóló „tanulmánnyá“. A szépirodalmi szöveg maga szinte ürügy már ilyenkor az elmélkedésre. Lényeges: a szövegalatti. Mindez pedig az alkotás lehetőségének, értelmének és irányzatának a kérdéseit fenyegeti, nem ad kiutakat, megoldásokat, kész szövegeket. A mű „csiszolásáról“ nincs többet szó ezekben az esetekben.

Éppen itt a legradikálisabb a modernek újítása. A modern művészeti felfogás a műveletre koncentrál és sohasem ismer befejezést. Nem érdeklik az eredmények, csak a feléje vivő mozgással foglalkozik; nem érdeklik a „termékek", csak a lehetőségükre, az elképzelésekre koncentrál; nem örvend a befejezésnek, csak az alkotás feszültsége elégíti ki. Jean-Paul Sartre írja a Qu’est-ce que la littérature? (1948) című írásában: „a mű lényegtelenné válik, fontos az alkotás folyamata". A verset már nem „írják" — „íródik". A szerkesztés problémái a teljes dekadenciába torkollanak. Egyes modern elképzelések, például a de jare költészet, a költészet mint cselekvés (action poetry] éppen azt jelzik, hogyan lép az „alkotás“ (mint végcél) helyébe maga az „alkotás" mint erőfeszítés. Az eszköz céllá válik; önmaga céljává. Egyes modern kritikusok szerint (például M. Blanchet megállapításai) a versnek mint végső célnak, mint eredménynek ez a feláldozása Joubert-nél kezdődik, aki helyébe a vers feltételeit, a mű helyébe a mű tervét állítja (Le livre a venir, 1959). Valójában sokkal messzebb nyúlik vissza ez az egész folyamat; valahová a Leonardo da Vinci „módszeréhez“, kétségeiig és tapogatózásaihoz: ő kezdett nagyon sok mindenhez, és nagyon kevés dolgot fejezett be.

Köztudomású, hogy a hagyományos alkotó munkáját kánonok, normák szabályozták. Dogmák, szabályok, példák, divatok irányították tollát, vésőjét. Az új művészet kereső, kísérletező, úttörő. A művészet keresése — ez maga a művészet. Az esztétikai kritériumok alkotás közben jönnek csak létre. A mű alapeszméjének helyét átveszi a létrehozásának a szándéka s a problematika. „A kép tulajdonképpen kérdésfeltevés, többkevesebb megoldással“ — mondja Eugen Ionescu N. Istrati absztrakt festészetét magyarázva. „A művészetben és a gondolkodásban sohase vonj le tanulságokat — írja Braque. — A konklúziók elrabolják az eszmék légkörét, ami nélkül nem fejlődhetnek, de még csak nem is élhetnek.“ A mű maradjon olyanszerű, mint az élő, állandóan mozgásban levő, be nem fejezett szervezet.

Ezért aztán az a sok, meghatározóvá váló meglepetés^ spontaneitás. Ogy kerül elő a vers, mint a nyúl a bűvész kalapjából, és következnek is már a dadaista s a szürrealista szélsőségek. De hát az alkotás minden őrjöngésig fokozott, romantikus típusú változatában van valami „játékszerűség“ és „kalandosság“. Minden művészi lázadás, a képzeletnek minden felszabadítása magával hozza az esztétikai konvenciók visszautasítását és az indeterminizmus lehetőségét, ennek minden rizikójával, negatív együttjáróival. És mindezt pedig a mer'

.........zellem nemcsak hogy elfogadja, hanem kult

iválja is; a szükségből erényt kovácsolva. Senki sem ijed már meg a tévelygésektől, bukásoktól, a művészi vereségektől. Sőt, termékenyeknek, megtermékenyítőknek tekintik őket; Jean-Paul Sartre szerint „a bukás abszolút értékesítése szerintem a jelenkori költészet eredeti jegye". „A modernség ott kezdődik — Roland Barthes szerint —, hogy lehetetlenre törünk az irodalomban. Semmi értelme itt már a megvalósításnak, a hivatásnak.“

b) Az alkotás válsága együtt jár a műnek mint struktúrának a válságával. Ez a struktúra meglódul, és visszatér, „visszafejlődik" kiindulási pontjáig, vagyis létrejöttének a bizonytalan állapotáig. Ezekben az esetekben ugyanaz a magyarázat: a modern alkotás önmaga keresése során a kialakulás, az alkotássá válás folyamatával azonosul. Az alkotás méretei időlegesek, ami aláaknázza a mű kialakulásának, megállapodásának, kristályosodásának a lehetőségét is. Ezért a sok formátlanság áradata, a befejezetlen, kiaJakítatlan, határtalan, rendezetlen, „nyitott", formatagadó írások kultusza. Néha rajtakapjuk ezt a szemléletet, hogy vissza szeretne hajolni a mű légüressé tett központjáig, a kifejezés kimondatlansága, a csend és hallgatás teljes semlegességéig. Roland Barthes elmélete a „zéró fokra" törekvő Irásművészetről jellemző ennek a művészetnek a feloldódására. Ez pedig egy általánosabb törekvésből származik, az anti-