Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Bednár, Alfonz: Pontonnap
— Lemegyünk este a tóra? A víz remek langyos lesz, a nap leáldozóban, és ficánkolni fognak a halacskák. — Jő. Nem bánom! — mondta a lány készségesen. — Akkor ide azt a villát! — szólt Fajolo, és kivette a szerszámot a lány kezéből. Beledöfte a szalmába, és nem törődött azzal, hogy a fogatlan bádogtorok a szalmán kívül ocsút, pelyvát, port fúj reá. Jókora idő telt el, Fajolo visszatért Pozsonyba ... S amikor ismét eljött a pontonnap, azúrkéken ragyogott az ég, fehér felhőfoszlányokkal kergetőzött a fürge szellő, s le- siklott a Dunára is, hogy megborzolja az ólmosan ibolyaszín hullámokat. Peťo — Bella és Fajolo cimborája — a köves folyóparton a „saját“ pontonja felé tartott. A pontonhoz érve halkan odaszólt új barátnőjének, Miának: — Most nem megyünk ide ... Vannak ott... Valami fene barnára sült... Fajolo éppen most fejezte be a beszámolóját, hogy a meleňanyi halastóban nagyszerű fürdés esett. Pirosán izzott az alkonyati nap, s a víz tisztára olyan volt, mint az öntött arany ...! — Aranyló szépségben ringó? — kérdezte kacéran Bella. — Halacskák pattantak a felszínre, és ide-oda cikáztak a fecskék. — Ö, az igazán szenzis lehetett! — Meghiszem azt! A barnára sült Bella megfogta Fajolo fekete kezét, épp csak az ujjait, s a pontonon nekifutamodva beugrottak a vízbe. A lilán ólmos hullámok fölött pár pillanat múlva egy fekete folt, Fajolo rövidre nyírt haja, majd Bella zöldesbarna fürdősapkája bukkant fel... — Te, Fajolo! — Tessék? — Nem jönnél el hozzánk, elmesélni apának és anyának, hogy ment a sorod Meleňanyban? — Elmegyek — mondta Fajolo a „kincsének“ örömmel —, hanem ezt odafönn a fedélzeten is megkérdezhetted volna! — Fejét bemerítette és kiemelte a vízből, majd nagyon bátor és szakértő szemmel ránevetett Bellára. Egy volt ez a sok pontonnap közül. Füsttől, portól, rosszkedvtől, idegeskedéstől sza- badultan ragyogott a világ. A levegő hűvös, a szellő játékos, az égbolt kék, szinte túlzottan kék, a levegő üde és tiszta, a ponton kirívóan szürke, sőt fekete. Bella fürdősapkája halványzölden világított az ólomlila vízen, az ég boltozatán felhőfoszlányok siettek, a fehér üvegnél is fehérebbek. A fekete-fehér vontatóhajő méltóságteljesen úsztatta maga mögött rikító barna uszályait, élesen fölbődült, s a lila színű ólom meghimbálta a pontont, a födélzetet, s rajta Fajolo és Bella ruháit. Ha úgy mondhatná az ember — ej, csípje meg a kakas! —, a Duna akkorát kacagott, hogy szinte a hasát fogta, s nem is annyira Fajolóval, mint inkább Bellával kacagott. Érezte ezt Bella is, mert amint megtudta, hogy Fajolo megérkezett, addig cserkészett, fürkészett, amíg el nem kapta a (túl lebarnult, túl férfiassá lett) fiút, s akkor nagy zavarral elmondta neki, hogy egy igen-igen jelentéktelen pontont fedezett fel. Fajolo nem szólt semmit, csak elnevette magát. A Duna pedig a hasát fogta, a lila színű ólom ringatózott, és mindketten, Fajolo is, Bella is érezték, tudták, hogy nekik most már szenzis, hogy ámen! Hogy fülig egymásba estek! Pajtásaik, cimboráik gúnyolni fogják őket, hogy nevetni fognak az „ütődött barmokon“. — Frász a pofájukba! — Szerelmesek! Fordította: Zobor Eszter
