Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Bednár, Alfonz: Pontonnap
Bellát, ha elcsáblttatná magát valamelyik lesült combú brigádosnővel. Lehet, hogy csak a szemét legelteti majd, de a végén talán... a fenébe is, nemcsak nézni... Ezzel pedig megsebezné lelke Belláját, még ha oly messze van is tőle... egészen Pozsonyban. Mačina — az az ütődött hülye — azt állítja, hogy a hűtlenség száz kilométeren túl már nem hűtlenség... No hiszen...! Ezzel megszentségtelenítené őt, az biztos! Pedig Bella nagy érték, nem akármilyen — elegendő volt annyit kiáltania, hogy: „Anyúúú!“ és megmentette vele az édesanyját. Fejemet rá, hogy a mamája megmérgezte volna magát... Bella igazi kincs! Fajolo szótlanul baktatott az asztag felé, s magában vívódott, hogy kikezdjen-e valamelyik brigádoslánnyal... Lehet, hogy a lány ki is nevetné... Vagy inkább ne kezdjen ki senkivel? A többiek biztosan mulatnának rajta, még a bri- gádosnők is. Ha úgy is lehetne valahogy, a rézangyalát, hogy ne bántsa meg Bellát...! Igaz, hogy távol van, Pozsonyban; semmiről se tud, és az égvilágon semmit se tudna meg..’. De ezt még akkor se követheti >el vele szemben, igazán nem, hiszen Bella felbecsülhetetlen drágaság...! S az édesanyja is az! Bár nem lát, mégis mindenki szívesen elmegy hozzá, ezt-azt elmondanak neki, hogy ne érezze annyira a vak voltát, hogy ő is lássa, amit más. Havelková gyakran felkeresi; az ember csordalény, emberi szóra szomjazik, s ember módján beszélgetnek ők is... S mi volna, ha Bella apja, Blažej, venne egy tranzisztort, és be-bekapcsolná neki, ahogy ő „az ütődött, a hígvele- jű, a nyavalyás, a félkegyelmű" songokat játszotta Bellának!! Nem beszélt, nem szé- pelgett... Hisz állítólag Bella apja is — tudja a fene, igaz-e! — televízió közben mesélte a feleségének, hogy mit lát. Bella mondta, bár tudja mindenki, hogy az apja már megint kikezdett Gabival... Lehet, hogy nem is szakított vele, talán csak a felesége hiszi, pedig ő igazán nem ostoba ember, értékes egyéniség, meg Bella is, meg Havelkáné is. Az itteni embernek előbb át kell esnie valami komoly dolgon, hogy értékes egyéniséggé váljék, anélkül nulla marad, az ördögbe is! Te jó ég, hogy is volt az, amikor Blažej Milo fönn a tetőn a napfogyatkozást ecsetelte az édesanyjának; milyen művészien hazudott, hogy ő is lássa, hogy szebbnek lássa a világot, mint a valódi... De azt már nem! Bella sokat érő valaki, de talán mégse kellett volna olyan hangnemben írnia neki, mert Bella romlik, olyan lesz, mint az ócskavas a dudvában... Bella azzal hívta őt a szobájába, hogy „hisz a mama vak, nem lát, úgyse tudja meg, és csendben leszünk...“ A ponciusát! Azt már nem, kedves kis hollandusom! Ilyet a ma- gunkfajta nem követ el! Ha a mamának látó szeme volna, talán megtenné... Igen, Bella romlásnak indult, lehet, hogy a lelkében meg se sértené, ha kikezdene valamelyik brigádosnővel, hisz Bella messze van ... Csakhogy Fajolo is messze volt, Pozsony is, meg a Duna is ... s a folyam hinta- palintát játszott, a pontont hintáztatta. Hullámzott a violaszínű ólom, s a víz fölött a halászhálóval friss szellő játszadozott. A födélzeten egy kis piros tranzisztor songokat, derűs muzsikát, vidám dalokat harsogott, elektronokkal megtoldva, a dunai táj magasába, föl valahová, a túlon-túl ragyogó „pontom“ égbolt alá. — ... mein Liebling... — dalolta a tranzisztor. Bella kinyújtotta két szép, hosszú, lebarnult lábszárát, s az ujjait nézegette ... Megállapította, hogy semmivel se formát- lanodtak el jobban, mint a Peťo ujjai. Az ő körmei is letöredeztek, a kisujján meg a gyűrűsön viszont bőrkeményedések támadtak. — ...Je murmure, je ť aime... — hangzott kis idő múltán a tranzisztorból. A melódiák percenként szökkentek elő. — ... du bist nicht ' mehr alléin... A készülékben harangok kondultak meg, s Petóhak hirtelen egy alpesi film jutott eszébe, de a címére sehogyan se tudott visszaemlékezni. — ... ich denke an dich ... Bella tovább szemlélte két lesült lábát, s a rajtuk itt-ott fémesen megcsillanó, pihe- szerű szálakat... Peťo pont olyan ostoba, mint Fajolo — tűnődött —, semmiről se lehet vele beszélni. Különben is... Ah! Az se számítana, ha vízbe dobnám a tranzisztorát! Bella, ahogy a födélzeti szürke bádogkunyhónak támaszkodott, valóban jól festett a kreton bikiniben. — ... und sein Herz war schwer ... A harangok elnémultak, megszűntek a songok, s kezdődött az új „non-stop music*. Mintha a napfény égető sugárzásában Bella sudár termetének formái megrövidültek
