Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Bednár, Alfonz: Pontonnap
volna; lebarnult lába már nem látszott olyan hosszúnak, mint fehér korában, sem a válla, sem a nyaka. Barnaságuk szépen összefolyt a naptól aranyos csillogásban viliódzó hajával, körmei pedig, mintha fémszinű fedőfestékkel vonták volna be őket, kissé az acélforgács árnyalatában fénylettek, lebarnult arcán élénken csillogtak a pelyhek. A tranzisztor érces hangja betöltötte a levegőt. — ... wir sind vor Jahren in die Welt gefahren ... Pár perc múlva kacagások és hujjogatások közt — rímekbe szedve — fölcsendült a „Havanna“ meg a „Juanna“... s az, hogy „mit Kaffee und Bananen, mit Zucker und Melonen . ..“ Lehet, hogy Bellának van igaza, amikor azt mondja, hogy cimborái, Fajolo és Peťo, sőt a többiek is „csupa félkegyelmü alak“, mert nem tudnak csevegni. Pedig azt mondják, hogy szó szüli a szót. Bella azonban az ilyen értékeléseknél mindig megfeledkezik önmagáról, meg arról is, hogy bizony, bizony ő se tud társalogni, ő is épp olyan ostoba. Hanem annyiban mégis okosabb, mint ők, hogy emberi szót szeretne hallani... No, és mi történik emberi szavak nélkül? Csak ennyi: „... ich zeige dir, was Liebe ist...“? Persze, a szöveget nem értette, csak hallgatta a magas visítozással kevert, mélyen brummogó zenét... Csak ez? Csak ennyi? Tekintete hirtelen a bikinijére csusszant. Pár pillanatig tűnődött... Csupán ezt levetni... nézett föl Peťo kék úszónadrágjára... s ha kibújt belőle, enélkül úgy lenni vele? Csak ennyiből áll, ennyi az egész? S songokat hallgatni hozzá? Olyan ez, mintha idegen emberek muzsikálnának, s közben néznék, ahogy ők ... Elmúlt néhány perc. A Duna ólomlila felszíne hintázott. — ... but the day is wonderful... —0 yes, it is —mondta magában Peťo, Bella cimborája. — ... the day is wonderful... Ö igen, gyönyörű ez a nap, ó igen, de csak a mai — dörmögte maga elé Peťo, és Bellára gondolt. Ostoba lány, azt akarja... de tulajdonképpen mit akar? Még maga se tudja, mire való, jelentette ki egyszer rég Fajolo. A „non-stop music“ véget ért, kezdetét vette a versenyművek órája. S a födélzeten mindkettőjük kedélyére Debussy muzsikája nehezedett. Túl sok volt benne a fuvola. Peťo rövidesen songokat kezdett keresgélni a készülékben. Nem talált. Kikapcsolta a rádiót. Hallgatott. Bella társalogni akart, hát megjegyezte: — Fajolo brigádozik! — Ugyani Harcban a gabonáért? — Igen, Meleňanyban. Kislány koromban én is többször jártam ott, az apám oda- valósi. — Szamár! Bella meghökkent. — Nem a te apád — mentegetőzött Peťo némi késedelemmel. — Fajolo a szamár. Harcban a gabonáért! Vár a brigád! Hogyisne! — Később még hozzátette: — Állítólag az apja kergette el oda... Fél őkegyelme... Vaj van a fején! Tudod, volt értelmiségi, most persze gyöngék a kapcsolatai. Bella a Fajolo apjára, Ján Fajtákra gondolt, de a Peťóéra is. Sofőr volt, ő aztán ugyan rangos karriert csinált, mondta magában, már igazgatóhelyettes. Igaza van mindenkinek! Igaza van, aki fölfelő tör! — fűzte tovább a gondolatait — ... S mert Fajolo messze járt, hangosan leszögezte: — Fajolo hülye! — De még mennyire! — Ejha!? — Irt nekem az a mafla nyámnyila — kottyantotta ki Bella, s ezzel mindjárt le is szerelte a fiú vélt szemrehányását. — Mit? — Hát levelet!
