Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - Bednár, Alfonz: Pontonnap

Fajolo magára gondolt, úgy járkált, mint egy bolond, rosszul érezte magát, a szíve nehéz volt, s folyton Bellán járt az esze. Sétált, mint a többiek, hátratett karokkal, görcsösen szorítva kezével a bal csuklóját. A múzeumtól a Kultúra és Pihenés Parkjáig ballagott. Furcsa kultúra és furcsa pihenés, ha táncol az ember, és folyik róla a verí­ték ...! Micsoda maszlag! Megfordult, újból vissza, túl a múzeumon, egészen a Kormány­palotáig, Petót kereste, de Peťo sehol! Pedig minden este itt őgyeleg a tranzisztorá­val ... Fajolónak eszébe jutott a sajátja. Csak néhány cserepét találta meg a 4/B lakótömb világítóudvarában. Pedig ugyancsak nehezen jutott be oda. A házmester nem akarta megengedni, illetve sokáig kereste a vasajtó kulcsát, s mire megtalálta, akkor következett csak az igazi siránkozás, a fűzfán fütyülőjét! Mi történt tulajdonképpen Bellával, mi baja lett a tranzisztornak, hogy olyan hirtelen fölkapta, és kivágta az ablakon...? A Duna-parton is ezen rágódott; visszafelé baktatott a KPP felé, megállt a mellvédnél, bámulta a vizet s a köveken üldögélő párokat. A túloldalon pedig szabá­lyos időközökben zöld fény villant föl, s irdatlan hosszú zöld tőrét a fodrozó hullá­mokba döfködte. Ogy látta, mintha a hadonászó tőr összegörbülne, és szemben a folyás­sal fölfelé szökdécselne. Figyelmét egy időre lekötötte a zöld tőr játéka, megfeledke­zett Belláról, a tranzisztorról és barátjáról, Peťóról is. Maga elé bámult, és nem gon­dolt semmire, átadta magát a mélyben sajgó, tompa gyötrődésnek. Nem tehetett más­ként, minden hiába! Néha az idevalósi ember se tud mást csinálni, sőt az ilyen fájda­lom sokszor egyenesen jót tesz neki. Szeme egyre elevenebb érdeklődéssel figyelte a két dunai vontatót, a két motorcsónakot és a két alig-alig sejlő, elkésett kajakost. Addig nézte őket, míg csak el nem tűntek a láthatáron. Ügyet sem vetett a mögötte járó-kelő emberekre, bánja őket a fene! A Duna sokkal többre képes — elviszi, elmossa a Belláért sajgó vágyakozást... Nem érdekelte, hogy kik mennek el mögötte, járásuk zajából nem hallott ki ismerős lépteket. A cipők neszezése, a beszéd hangja idegen volt számára, s ez fullasztó és borzongató hiányérzést váltott ki belőle... Ennyi ember, gondolta, és közöttük senki. Micsoda szörnyűség! Ha ketten volnának, vagy egyetlen egy, ha legalább egy valaki... Ha Peťo, ha Bella... Jaj nekem! Lelke kínjában úgy érezte akkor, hogy legjobb volna a Dunának menni. Hanem ez a fájdalom hirtelen megszűnt, elmosta a víz, de mintha a lelke ugyanakkor kettéhasadt volna, feneketlen szakadékká. Csak nézett, de nem látott benne mást, mint szürke homályt. Még most is így van, bár ez már nem ugyanaz... Fajolo a kazal felé fordította tekintetét. Merengve nézte a tarka ruhás brigádosnők csapatát, hallgatta a cséplőgép zúgását, a kattogó traktort, amely valahol messze a kemény tarlóval birkózott. Ám látta és hallotta a Dunát is — lomhán folydogált a med­rében, habja alig-alig loccsant a partvédőgát kövein. Ami pedig a víz fölött lengede­zett, az nem volt sem szél, sem szellő, csak amolyan hűvösség. Nem borzongató, sőt kellemes, és langyosabb is, mint a víz mellett lenni szokott. Meleg este volt, s a lég­áramlás átmelegedett tőle. Jólesőn simogatta az ember arcát, kezét, lábát... Mennyit kereste aznap este Peťót, a mindenit, és sehol se találta. Azóta se sikerült, pedig sze­rette volna elkapni, már csak egy kanadai tréfa kedvéért is! — Van tranzisztorod? — kérdezte volna tőle. — Van, persze hogy van — mondja Peťo, de még milyen! Nézd meg! — Mutasd csak — nyúl érte. Peťo átadja, s ő egyetlen lendülettel behajítja a Du­nába. — Kutyagumid van! — mondja neki. Fajolo elmosolyodott; mi is történt volna, ha Peťo tranzisztora tényleg a vízbe re­pül ... A tranzisztor űzte el tőle Bellát, s Bella most haragszik, pedig nincs is oka rá... És írt is Bellának. Ez kimondottan hülyeség volt! Magasságos egek, de mekkora hü­lyeség! Nem kellett volna olyan hosszú levelet írnia, annyi szent! Ezzel slussz, min­dennek vége! Teljesen kikészültem! Nincs tovább! — Mit mondott, kérem? — kérdezte a kombájn mellett álldogáló egyik brigádos. Fajolo nem nézte tovább a semmit... — Bizony ez még eltart egy ideig — szólt ki a kombájnba bújtak egyike. — Mehet­nének a cséplőgéphez, ott úgyis kevés az ember. Hanem vannak ám ott brigádosnők, istókuccse, csinos fehércselédek. Fajolo a többiekkel együtt fölállt, s mialatt sportcipőben, tornanadrágban, ingével a kezében botorkált velük, azon töprengett, vajon megsértené-e lelke eszményképét,

Next

/
Oldalképek
Tartalom