Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Bednár, Alfonz: Pontonnap
pontont. A lehorgonyzott vízikészséggel együtt himbálózott a fafödélzetre vezető hidacs- ka és a tulajdonképpeni ponton is, a lezárt bádogbódé és a fedélzetre rögzített — fordított V alakú — kapuszerűség meg a vízből kiemelkedő két hosszú vascső. De a vas- sodronyok, a négy hosszú, hajlított rudacskán függő halászháló szintén ringott-reme- gett. Ama derűs, szép napon ólomlila víz hintáztatta a halászpontont s rajta a magányos halászku.iyhót. S ez adja végül is értelmét a pontonnapnak. Háló, sodronyok, vasru- dak, deszkák, bádog, minden-minden átforrósodott az élesen tűző napfényben; egyik felől pedig a bádogkunyhó védte a hűvös szél ellen. A folyam két oldala kihalt, ember sehol, senki se fürdütt, a Duna elhagyottan folydogált. Köves, homokos partjain egy teremtett lélek se járt, a fürge szellő egyedül lóbálta a pontonok hálóit. Jó óra telt el így. Hajó tűnt föl a Dunán, lassan vonszolta maga után öt uszályát. A fölbolydított hullámok mélyebbről és sokáig hintáztatták a pontont. Tarka zászlók libegtek a hajón, s alattuk megfeketült csónakok sötétlettek. Kürtje nagyot bődült, öblös visszhangot verve szállt tova a két part között, majd nekiverődött a pontonnak. Néhány perc múltán a hajó újra felbőgött. — Jaj, de szörnyű egy hang! — Valóban az! — Pukkadjon meg, az áldóját! Meleňanyban a brigádosok elcsendesedtek; már káromkodni sem akaródzott nekik a bedöglött kombájn mellett. Fajolo pedig szemét a kombájnból kilógó négy lábfejre szegezve, visszatért otthona emlékeihez. Hiba volt, hogy innen írt Bellának, innen, az aranylő szépségben ringó tájról. Egyáltalán sose lett volna szabad írnia. Kimondottan ostobaság volt tőle, a ponciusát! Gondolatait erőnek erejével igyekezett elterelni Belláról, persze nem tudta, hogy ez hasztalan törekvés — hogy épp az ellenkezőjét éri el vele. Fölvonultatta szeme előtt a 4/B lakótömbbeli ismerősöket. Táňa Havelkovát a férjével: karonfogva mentek, s egymásnak dőlt karjuk aljában bizonyára verejték gyöngyözött, összebújva mennek, mint a „kivénhedt ökrök“ — ahogy Bella apja mondani szokta. Blažej szereti Pozsonyt a szülőfalujához, Meleňanyhoz mérni, s ilyenkor azt hiszi magáról, hogy rendkívül okosat mondott. Az ő alakját is előpergette az emlékezés, a hajlékonyán mozgó Gabi társaságában. Gabinak szokatlanul keskeny a dereka, s egy kissé billegteti is. Nem mentek karonfogva, úgy tettek, mintha véletlenül hazatérőben találkoztak volna. Blažej és Gabi nem kerültek sorra mindjárt Havelkáék után. Közben még sok más személy elvonult Fajolo lelki szemei előtt. Űk ketten nem jártak karonfogva, pedig nyugodtan megtehették volna, Gabi miatt ugyanis Blažej felesége, Stana, Bella mamája, harminc anallergint vett be, meg akarta mérgezni magát. De amikor meghallotta az udvarról Bella kiáltását, hogy: „Anyúúú!“, átszaladt a szomszéd lakásba, Táňához, és ő segítette vissza a másvilágról. Fajolo emlékezetében még sok minden megjelent. Ismerőse, Irén — egyébként a 4/B lakótömb volt könyvelőjének, Macinának a barátnője. Ezek csak egymás ujjhegyét fogva vonultak át. Pavlovskýék, az új házasok, persze karonfogva, egyenes tartásban, emelt fővel, példásan léptettek el előtte... A teremburáját — gondolta Fajolo —, mint két vonalzó, úgy masíroznak! A férj csalja az asszonyt vagy a feleség a férjet, vagy pedig kölcsönösen mind a kettő? De egyáltalán csalják-e vajon egymást? Az volna csak a muris, ha mégsem! Ami Irént illeti, ő valódi „dáma“! Csak olyanokkal áll össze, akikből haszna van, például Macinával, az kitűnő káder...! Havelkáék szorosan egymáshoz simulnak, mint a „kivénhedt ökrök“, igy mondaná Bella apja. Ö meg Gabival jár. Gabi olyan, mint egy fúvottüveg szobrocska, hogy jönne rá a kórság! Szóval együtt csalják Bella vak édesanyját, szegénykét. Mintha csak azért léteznének emberek, hogy csalják egymást...! Fajolo ezek után végképp elmerült Bellát idéző, tépett, összerakosgatott és szerteszórt emlékeibe. Ez akkor történt, amikor Bella összetörte a tranzisztorát, s ő „naiv nyámnyilának“ nevezte a lányt. Fajolónak eszébe jutott, milyen meleg volt aznap a májusi este. Emberek tömege hemzsegett a korzón, a Nemzeti Színház előtt, s néhányan a szökőkút peremén üldögéltek. Tele volt a Carlton környéke, a Duna-part; egyik sor föl, a másik lefelé sétált, sokan meg ott ácsorogtak, s nézték a mindig balra áramló vizet. Benne rezgett az „Aucaffee" lámpáinak fénye; a hold is ott hintázott a hullámokon, s át-átszökkent balról jobbra.
