Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Bednár, Alfonz: Pontonnap
a csapkodó kaput. Kár volt az apjának szót fogadni... apa ütődött félbolond, folyton azt ismételgette: „Csak menj, igenis menj brigádra! Ott majd kinyílik a szemed, és később az életben mindenütt hasznát veszed!“... Hát ezeknek itt talán kinyílt a szemük? Jobban látnak-e már?! Odasandított a mellette álló emberekre, meg a kombájn gyomrában tevékenykedők felé. Az volt az érzése, hogy az egész élő-mozgó Meleflanyt látja bennük. Ugyan micsoda szemük van az ittenieknek, talán bizony Robinson módjára szorgoskodnak, gürcölnek ...? Hej, Bella, Bella! — kapta el az emlékezés. Elébe libbent a lány karcsú, sudár termete, olyan, mint a rozs szára, a haja szőke, mint amott, ni, az esőtől ázott, naptól égetett szalma... Látta őt terpeszben állni a 4/B háztömb tetőzetén, amikor tavasszal fönn napoztak... A sima testét, a hamvas orcáját, lágyan odaadó egész lényét — és mégse minden odaadó rajta! Szakadj rám, ég...! Elébe rajzolódott az arca, szép egyenes orra, a holland frizurája, a tágra nyílt őzikeszeme — a teremtésit! Honnan vette mindazt, honnan... egy ilyen lány? Hisz idevalósi, Meleňanyba... Csak egy kis ideig hagyd az ilyet munka nélkül élni, és máris olyan lesz, mint most Bella, csudára finom, szörnyen kényes, egyenesen szenzi...! Pedig a férfiak itt igazán olyanok, mint két egymára állított gabonászsák, s az asszonyok is ilyenek, meg a lányok is ... — Anyüúú! — szólította meg Bella Pozsonyban halk, hízelgő hangon vak édesanyját. — Kérem? — Mehetek usziba? Már mindent meghoztam, ami kell. — Jó, Bella, mehetsz. — Drága vagy, anyüúú. Köszönöm! — És ki megy még? Bella kissé tétovázott a válasszal, s mire mégis belekezdett, zavarában — nehogy az anyja rájöjjön a füllentésre — szaporán hadarta: — Hát Mia is megy, meg Zuzka, Marika ... Szóval együtt megyünk mind, akik itt vagyunk Pozsonyban. — Szinte ömlött belőle a szó a félelemtől; anyja világtalan szeme, sokszor úgy hitte, többet vesz észre, mint az egészségeseké. — Akkor már megyek is, anyúúú. összekapkodta a szükséges holmikat, belegyömöszölte táskájába, és kiszaladt az előszobába. — Csókolom, anyu! Viszlát! Néhány perc múlva édesanyja, Blažejová Stana, hallotta csapódni a kaput. Megremegett, végigtapogatózott a konyhán meg a parányi előszobán át az utcai szobába. Kihajolt az ablakon, s úgy tett, mintha nézne, hogy azt higgyék a járókelők, valameny- nyire mégis lát, és törődik a lányával. Bella sietve lépkedett. A sarkon túl várt rá Peťo, Fajolo barátja. Odaszaladt hozzá: — Szevasz! — Csao, Peťo! — Hová megyünk? — Hát az usziba, nem? A tizenhat éves Peťo látható szakértelemmel gondolkozott el. — No, melyikbe? Mondd! — A pontonra! — Hát az merre van, és mi az? — Meglátod! — Messze van? — Meglátod! — És...?! — Ne félj, ne clterázz! Fajolo Meleüanyban tűnődve szemlélte a barnára festett, helyenként rozsdafoltos, két lábon nyugvó kombájnt. Hallgatta a belsejéből előtörő fojtott — néha bádogszerű — hangokat, s azon töprengett, hogy nem csinált-e hülyeséget, amikor írt Bellának... Letelepedett a brigádosok és munkások közé. Hűs szellő futott végig hórihorgas testén, besurrant kék-fehér csíkos tornanadrágja alá, s ez jólesett. Meg az is, hogy a tisztára
