Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - Bednár, Alfonz: Pontonnap

mosdott égboltról melengető derűvel sütött rá a nap. Ügy világít, mint egy ezervoltos égő, mondta magában... „Meleňanyi, meleňanyi, meleňanyi rétek...“ Ez egy idevalósi nótában áll, régi a nótái Olyan régi, mint maga Meleňany — tette még hozzá. Hanem azért ez is egy parányi világsaroknak mondható; itt is megtud az ember ezt-azt, védekezett önmaga ellen. Keserűség, szemrehányás gyötörte, hogy korszakalkotó marhaságot követett el, amikor brigádosnak jelentkezett. És tetejében még Bellának is írt innen ... Közben azzal próbált vigasztalódni, hogy mint minden, hát ez is jó valamire. A magamforma Pozsony-lakó nem egyhamar lát ilyesmit. Különben is, miben van ott nekem részem — miben? Lakás, tömbház — valóságos gázkamrák. Itt-ott egy mulató, mozi, színház, KPP... Az ember ott semmit sem tanul! De itt...? Itt igen! Itt mindjárt megérti, mi az a begyűjtés, az ocsú és még sok-sok más, itt aztán a magamszőrű mindenfélét megtud. Persze, mit érdekli ez Bellát?! Csak nevetni fog rajta. Hiszen az ő feje amolyan pitypangos rezgőfű, a teremtésit! Itt pedig a magamféle sok mindenre rájön. A szép meleg idő itt hűs napokkal váltakozik, szél kerekedik, és nem elég, hogy fölkapja a port, ez még semmi se volna, hanem zsákokat emelget, és homokkígyókat táncoltat az aszfalton. A meleňanyi út ugyanis lassan utcává rangosodik, a félig kész házak, szerény lakók és büszke villák kettős sorfala közt, s ezek elől ragadja föl a szél a homokot. A hőséget e nyáron is förgetegek űzik el, de olyan szilaj erővel, hogy még a gépkocsit is áthajítják az út másik oldalára. .. pedig hát a magamfajta nem egykönnyen jut kocsihoz, a teremburáját! így bizony! A forróságot esők, zivatarok öntik nyakon — a zivatarok nyomában pedig forrón süt a nap. Oly erősen szúr, tüzel, mint a vargaár, mint a varrótű, hogy a fene enné meg! A kalászok, persze, egy ilyen zuhany után égető napsütésben fölborzolják az összes szúrós szálkájukat, és elég, ha az ember csak hozzányúl az Ilyen szikkadt, esőtől, napfénytől megkuszált kalászhoz, s a magja rögtön kipereg. A maggal együtt elvész a morzsa, a magtömeggel meg a nagy cipő, amilyet ő hoz haza, ha édesanyja bevásárolni küldi. Furcsa, de az ittenieknek valahogy nincs olyan lendületük, mint az időjárásnak — gondolta magában. Nézte a kombájnból kilógó lábakat. Meleňany, Bella faluja térés falu, sok a mezeje. Rónasága pedig csak amott púposodik föl kissé, s a mező szinte elfekszik az aranyszín kalászok terhe alatt. A nép itt, nos... olyan mint másutt, csak éppen igen-igen lassú. Hosszú évek óta Meleňany még mindig Meleňany — igazán nagyon vontatott ütemben kezd fölhagyni a népe a gyöngébbek, a hasznavehetetlenek gúnyolásával s az erősebbek előtt való hajlongással, pont úgy, ahogy az aranykalászos rónák fejet hajtanak a vad viharnak; ezek még igazi barbárok, a ponciusát! Fajolo érezte, tudta, hogy kezdetben elnéző türelemmel bántak vele... Persze, csak szemre! De lélekben szövik már ellene a nevetség ármányát. Olyan hórihorgas — suttogják —, akár a kútostor, sovány, mint az aszott hagymaszár, keze-lába hosszú, vékony, valóságos kóról Különösen manapság ilyenek a diákok! Ezzel is mit kezdjen az ember? A szája széles, júúúj, akár a tál, hát még a foga, no hiszen! Alsó ajka fittyedt, a foga meg kimered belőle, mint fűből a gereblye, ő maga pedig olyan összevissza vert forma, de csak úgy, egy kicsit. Ha hajladozik, úgy jár a teste, mint a harmonika. Ez ám a brigádos a javából! A mindenségit! Hogy fog ez aratni, kaszálni, behordani, zsákot emelni? Az ilyenfélék, persze, mindenhez csak gépet szeretnének, méghozzá hosszú vezetékkel, sőt távvezetékkel, aminél csak gondolkodni kell — és máris megy magától. Magától bizony semmi se megy! Ilyen gép még nincs ... Ha van is, íziben elromlik — ugyancsak csínján kell vele bánni, hogy a kerekei úgy'-ahogy mozogjanak, forogjanak. „Meleňanyi, meleňanyi, meleňanyi rétek.“ Valóban furcsa dolgok vannak itt és furcsa emberek, hogy az ördög szánkáztassa meg őket! A meleňanyi mező nincs Meleňanyban, a falu közepén, hanem kint messze, a határban; akár emerre, akár amarra néz az ember, a mezei utakat mind aszfalt fedi, szélesek, és itt-ott gödrösek. Ezek a gödrök porzanak napfénynél, porza- nak esőben, zivatar után pedig megtelnek vízzel, s a traktorok, autók alól vígan fröcskölnek, sőt még a lovak patái alól is. A magamfajta városi ember nem is álmodott arról, hogy a mezőre autón, traktoron, pótkocsin, vagy akár még lőfogaton is kijár majd... Tulajdonképpen kifizetődik-e ekkora gépesítés? Autók, pótkocsik, kerekes, hernyótalpas sorvetők, markolók, önkötözők tömkelege? És mindezt akkora darabka kenyérért, amilyet ő hoz haza itt-ott az ÉLELMISZER—KENYÉR—PÉKSUTEMÉNY-ből vagy a tejcsarnokból! Újból Robinsonnak érezte magát, sőt arra is ráeszmélt, hogy a kenyér tulajdonképpen nagyon értékes valami! Mérhetetlen fáradozást, különféle munkák soka