Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - Bednár, Alfonz: Pontonnap

egyre törte rajta a fejét, de furcsa feszültségének okára nem tudott rájönni. Nem bosszantotta sem az építkezés sürgés-forgása, sem a gyerekek zslvajgása... Végre aztán mégis kigyúlt agyában a fény: a kapu az, az utca felőli főkapu...! Városlakó létére túl soká töprengett — phü! Lélekben mosolygott azon, hogy annak a kemény tölgyfából szépen kidolgozott, tömör kapunak elromlott a régi BKS „önműködő zárója“. S jöttek egymás után a szakik, a legkülönfélébb szerszámok garmadáját cipelve, hogy rendbe hozzák azt az engedetlen BKS-t. Az első csoport úgy javította meg, hogy az önműködő semmi kincsért sem hagyta bezárulni a kaput. A második leszerelte, majd fölszerelte a BKS-t, ám az nem volt hajlandó nyitni a kaput, csak óriási fáradozás, erőlködés árán adta be a derekát. Idővel aztán befutott a harmadik egység, s ez tette föl az egészre a koronát. Ogy javította meg ugyanis a kaput, hogy azóta a BKS irtózatos dör- düléssel vágja be a kaput. Itt-ott föl is merült már az aggodalom, hogy nemsokára darabokra töri. Pedig az a kapu Igazán tömör, kemény, szilárd készítmény. A ponclusát az ilyen városlakónak! Igazán jő ideig eltartott, míg rájött valamire, míg eszébe jutott, hogy a kapu az oka, hogy úgy döng, mint az istennyila, még a ház is belerázkódik, és idővel maga is szilánkokra fog törni... Először persze az üveg repül majd ki belőle... Ezt a marhaságot...! Különben üsse kő a kaput, bánja az ördög! Holnap úgyis elmegy aratőbrigádra... Még viccnek is jó! El se tudja képzelni, mi dolga lesz ott, de a kapu dönghet, amíg kedve tartja! Ott valamerre Meleňanyban másként lesz, ott más zajok vannak, nem ilyen eszeveszett ágyúzás... Fajolo később egy kis Ideig az aratáson is elgondolkozott. Rendezgette agyában, ebben a nem éppen legtökéletesebb szervében, hogy mi is tulajdonképpen az aratás. Hogy mire való... Állítólag csak az arat, aki vetett... meg hogy a magvető szíve gürcöléstől, gondtól terhes, hanem az aratás reggelén álma nyugodt. Azt is mondják, hogy az aranylő gabonaszem az aratás áldása, csak a napfénynél érik, s míg a világ világ lesz, mindig fognak vetni és aratni... Meg azt is: aki pedig aratás idején alszik, henyél, azt szégyen éri... Az a mondás is járja: amikor a vetés még csak ütközik, ne add el a termést! Micsoda viccek! Csupa kedves bolondság...! Állítólag aki szelet vet, vihart arat...

Fajolo a kombájnnál tovább elmélkedett, milyen jó is volt otthon az ágyban feküdni, nyújtózkodni, s szemét a fehér mennyezetre szögezve ismételgette magában az aratásról szóló mondásokat. A régieket meg az újakat is... Azt Is, hogy „Az aratás nem tűr halogatást! Brigádra, brigádra!“ Persze, apa akarta, állítólag így jobban megfigyel, szemrevesz az ember mindenféle dolgokat... Közben a brigádok már időszerűtlenekké váltak, hisz van gép bőven, a rézangyalát! De még milyenek, még a gondolkodást is helyettesítik... A kapu nagyot dörrent, úgy csapódott be, mint az ágyú. Akkor odahaza kiugrott az ágyból, és némi matematikai gyakorlattal villámsebesen kiszámította: ha a ház összes lakója csak egyetlenegyszer menne ki naponta az utcára, a kapu legalábbis százszor vágódna be. Egek ura...! És erre nincs orvosság. Bizonyára, ennek így kell lennie... Fölébreszti a háztömb lakóit, hogy munkába hajtsa őket. Lehet, hogy ez valami jól átgondolt, feltűnésmentes berendezés, mert az életnek megvan a maga rendszere, amit mindenkinek végig kell élnie. S hogy élni tudjunk, dolgozni muszáj, becsületesen, rendszeresen dolgozni! Ez pedig igazán fontosabb, jelentősebb, mint egy kapu. Többé nem törődik vele...! Akkoriban el is feledkezett a dologról, a kapu kapu maradt, ő pedig elment Meleňanyba brigádosnak. Itt meg minduntalan eszébe jut az a kapu, a fenébe is...! Meleňanyban valami halastó is van — gondolta —, lehet majd benne fürdeni, hisz az ilyen magafajta teremtmény nemigen juthat a tenger mellé... Különben a lakótömbbeli Bella származásának idáig nyúlik a gyökere, hiszen az apja ide, Meleňanyba való.

Fajolo nem messze álldogált a kombájntól két brigádossal meg két meleňanyi munkással, és nézte a kombájnba bújt két, fakult munkaruhás szerelőt; csak bakancsos lábuk lógott ki a gépből. Az idő pedig szaladt — és többnyire Ilyesmivel telt el... Az az istentelen kapu ott Pozsonyban — villant át az agyán — az is csak dörög, csapkod! így hát pillantását inkább a messzibe nyúló gabonatáblák, szalmakazlak felé fordította. Igyekezett szabadulni az emlékeitől; harcolt ellenük, de nem tudta, miért, hogyan, szinte még fölidézte őket. S bár néha úgy érezte, mintha a Bella körül lebegő emlékszivárványnak csak a közbülső színei emlékeztetnének reá, ezeket is erős akarással űzte, hessegette magától, ám a színív közepében még így is mindig ő jelent meg ragyogó fényesen... Otthon maradhatott volna ő is, mint Peťo, és hallgatná inkább