Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Kövesdi János: Rekviem
Mélyet lélegzett, s attól a pillanattól kezdve egészen megkönnyebbültnek érezte magát. Csak egyetlen dolog zavarta, valamilyen távoli dübörgés, amely egyenlő időközökben ismétlődött. Később az is megszűnt. Könnyű léptekkel haladt a frissen hullott puha hóban. Ameddig csak a szem ellát, mindenfelé ragyogó fehérség borította a tájat. Sokáig gyalogolt a végtelen síkságon, amelyre lassan köd ereszkedett. Sietett, hogy még sötétedés előtt hazaérjen. Még nem szoptatta meg a kislányát, megpaskolta a pólya oldalát, és csitítgatta a gyereket. Ne nyugtalankodj, életem, nemsokára megetetlek. Cs-ss-cs-sss ... css-ss-sss ...“ Ám a gyerek csak rugdalózott, s nemsokára éktelen sírásba kezdett. Krákogott, hörgött, sipíto- zott, ledobta hát a vastag takarót egy bokor alá a hóba, letelepedett, és szoptatni kezdte a kicsinyét. Csak most érezte, mennyire elcsigázta a véghetetlen út. Ledőlt hát a takaróra, hogy megpihentesse elnehezült tagjait. Hirtelen havazni kezdett, és nagy vihar kerekedett. A szél süvítve és jajgatva nyargalászott végig a síkságon, és szemébe vagdosta a jeges hópermeteget. Egyszerre csak gyanús ködalakok és farkasszerű ködkutyák jelentek meg körülötte. Megszeppent. Mit akarhatnak tőle? Megborzongott, érezte, hogy fázik a háta, ezért bebugyolálta magát a takaróba. A kutyák odaloholtak hozzá, körbeállták, és fogukat vicsorgatva morogni kezdtek rá. Megrettent, fel akart ugrani, hogy elmeneküljön, de nem tudott: hiába ráncigálta a takarót meg a ruháját, nem engedett: belefagyott a hóba. Erre a legnagyobb kutya, amelyiknek sötét lyukak tátongtak az orra meg a szeme helyén, szűkölve rávetette magát, kitépte a hóból, s a kislányával együtt a ködalakok felé vonszolta. Aztán egy ködember kitépte a kezéből a gyereket, őt pedig elkergette. Lélekszakadva rohant a süvítő szélben, nyomában a vinnyogó árnykutyákkal. Messziről még hallotta, milyen kétségbeesetten jajveszékel a kislánya. Rövid idő múlva megszűnt az orkán meg a kutyák vinnyogása; hátrapillantott: a kutyák és a ködalakok nem voltak sehol. Megállt, és csodálkozva tapasztalta, hogy süllyed. Egek ura, hová szállók én lefelé? — hasított bele a félelem. Fulladok! Segítség! Segítség! — kiáltozta, de semerről se kapott választ. Nemsokára lassabban kezdett szállni. Majd rádöbbent, hogy voltaképpen lebeg. Már jóval kellemesebben érezte magát. Egyre csak szállt lefelé, le, le, a szürke semmibe. Aztán már örvendezett is a könnyű, zajtalan utazásnak. Gyorsabban, gyorsabban, el ebből a dermesztő világból, ahol ocsmány pofájú kutyák és ködarcú gyermekrablók leselkednek az emberre. Nemsokára, furcsamód, visszafelé szállt. Alig észrevehetően szállt fölfelé, egy idő múlva felgyorsult a repülés, hasztalan kapálózott és kiabált, hogy inkább lefelé szeretne repülni, csak szállt, szállt egyre följebb, míg csak meg nem érkezett egy szürkésen derengő vidékre, ahol sziklaormok váltották egymást végtelen sík mezőkkel. Amikor elindult, meglepetten tapasztalta, hogy amint lép, a lába sohasem ér földet, mintha itt is csak lebegne. S még valamit furcsállott: a folyton egyforma erősségű, monoton, fémes süvítést. Csak később értette meg, hogy az elíziumí mezőkre tévedt, s a fémes süvítés nem más, mint az űr zenéje. Hosszú órákig egyedül bolyongott a beláthatatlan pusztaságon, s már-már kételkedni kezdett, hogy találkozik egyetlen lélekkel is. Ahogy lépkedett, légiesen könnyűnek érezve tagjait, egyszerre csak erősödni vélte a suhogást. Felkapta a fejét, s látja, hogy test nélküli, fekete madársereg húz el fölötte. A talajt itt már szürkésbarna, hamuszerű por borította, fölötte pedig zöldbe játszó kékes pára gomolygott. Sziklás magaslat bontakozott ki előtte a ködből, s tovább haladva terebélyes fákat és dúsan pompázó virágágyasokat látott. Kíváncsi volt a fákra meg a virágokra, bement az ágyások közé. Amerre csak nézett, mindenfelé csupa rózsaszín és halványkék rózsabokor. Leguggolt, s meg akart szagolni egyet, de a rózsa szélesre tátotta a kely- hét — förtelmes krokodilszáj, mintha el akarná nyelni. Másik rózsával próbálkozott, legalább megtapintom, gondolta, s megbökte az ujjával. Ez is, akár az első. Miféle rózsák ezek, hiszen ez eleven hús, puha és hideg, mint a jég! Felnézett a fákra, amelyeken nem volt levél, viszont ugyanilyen rózsákkal voltak tele. A halványkék rózsa, amit az imént meg akart szagolni, váratlanul megmozdult, és totyogva megindult feléje. A másik is. Szétmálló, kocsonyás testük otrombán rengett. Nelli megrémült, és hanyatt-homlok futott kifelé a tátogó rózsabokrok közül. Aztán furcsa zörejre és tompa lábdobogásra lett figyelmes. Előbb hatalmas kutya- falka porzott el mellette, aztán ember alakú árnyak és csontvázak közeledtek feléje.