Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Kövesdi János: Rekviem
Riadtan osont be a sziklák közé, hogy egy szirt mögött elrejtőzzön. Onnan nézte végig a sötét árnyalakok és barnás csontvázak zajos elvonulását. Elámulva látta, hogy az árnyak Is, a csontvázemberek is olyan kékes, kocsonyás rózsákat viselnek, ki a gégéjén, ki a mellén, egyesek a gyomruk, mások a lágyékuk táján, amilyeneket az előbb látott. A rózsák most is tátogatták csúf, feslett pofájukat. Amikor az árnyalakok eltűntek, csupasz koponyájú aggastyán jelent meg előtte, s így szólt: „Látom, most érkeztél, leány, mert igen félénken mozogsz.“ „Nemrég jöttem“ — felelte ő szelíden. „Gyere, felvezetlek Hádészhoz, birodalmunk urához, aki előtt meg kellene jelenned, és imát mondanod, hogy befogadhasson a lemurok hazájába.“ Hamarosan fent voltak az óriás sziklahegy tetején, ahol szürke kőszékben ott trónolt a rettentő Hádész, a holt lelkek birodalmának ura. Amikor megjelent előtte, mogorván összevonta bozontos szemöldökét, és átható tekintettel végigmérte. „Hisz ennek a némbernek teste van — mordult fel bőszen, és felállt. — Hiszen ez él! Őrök! Kétségbeesett, menekülni próbált, de alulról, ahonnét az aggastyánnal idejött, lán- dzsás csontvázkatonák állták útját, és visszakergették. Körbefutott a keskeny platón. Amikor egy lándzsás a közelébe ért és le akarta döfni, összeszedte minden erejét, hogy átugorjon egy másik sziklacsúcsra, de megcsúszott, s belebukott a tátongó mélységbe. Sikoltva zuhant lefelé, s hadonászva és kapálózva kiabálta: „Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni!“ Miután az idegen asszony felsegítette a földről, körülnézett: hol is van tulajdonképpen. A szemközti alsó priccsen egy csecsemőkorú gyermek aludta a boldogok álmát. Hogy kerültek ezek ide? — ez volt az első gondolata. — Beteg? — kérdezte az idegen asszony. — Almában egész éjjel beszélt. Vérzik a homloka. Hátha van itt valahol egy orvos. Felállt, és kiment. Nellinek vacogott a foga. Hideg volt a fülkében — a fűtőtest épp hogy csak langyos volt. Teljesen megvirradt. Az asszony nemsokára egy korosabb férfi társaságában tért vissza. Amikor Nelli felpillantott, elképedt. Hiszen az Albrecht prof, „a mozgó kórház“ — suhant át rajta. — Hha! Maga az, kis kollegina? Mi történt magával? — Semmiség, professzor úr. Csak egy kicsit felhorzsoltam a homlokomat. De azért szerencse, hogy összetalálkoztunk. A professzor közben egy üvegcsét és kötszert vett elő a táskájából, hogy ellássa Nellit. — Én is hazafelé tartok. Ötátrafüreden jártam, nemzetközi értekezleten — mondta. — És maga? — Én otthon voltam. — Nnna, meg is volnánk — közli a professzor, és felemeli a fejét; szeme megakad Nelli kabátjának gyászszalagján. Elkomorodik. Aztán Nelli kisírt, szomorú arcába néz. Pillantásuk találkozik. — Mi történt, kollegina? — kérdezi. — Az édesanyám... — préseli ki magából Nelli, de többet nem bír mondani, mert a feltörő zokogástól elcsuklik a hangja. A professzor gyengéden megpaskolja az arcát, majd vigasztalólag vállára teszi a kezét: — Ne sírjon Nelli. Egy orvosnak sohasem... — mondja, de nem tudja befejezni, mert a priccsen megmozdul és éktelen sírásba kezd a gyerek.
