Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Kövesdi János: Rekviem
A feketén csillogó márvány sírkőre mered. Arra gondol, hogy az apja neve alá arany betűkkel nemsokára odavéslk majd ezt is: és neje KASKO ISTVÄNNÉ született Várfalvi Jeanne élt 52 évet A gyülekezet énekel. Roskadozva hallgatja az éneket, amelyből csak ennyi ragadt meg az emlékezetében: Itt az ifjú vénnek párja, Szépséget rothadás várja. Fekszik a priccsen. A vonat kerekei ütemesen csattognak alatta. Azon elmélkedik, hogy voltaképpen miért is fél ő most. Talán az anyja szellemétől fél? Jól tudja, nincsenek szellemek, se túlvilág, se feltámadás. Lelkiismeretfurdalása pedig merő értelmetlenség. Hisz mindannyiuk közül talán ő szerette az anyját a legjobban. Kívánhatott-e neki mást újévkor, mint hogy mielőbb meghaljon? Hiszen már jó tíz napja halott volt, csak az erős szíve élt, vergődött a végtelenségig. Az üres teán kívül mást nem vett magához. Csont és bőr volt, és szürke volt, mint az ellobbant tűz hamva. S már csak néha voltak világos pillanatai. Csak a morfium éltette, meg az akarata. Micsoda jellem volt! Az iszonyú fájdalmak könnyet préseltek a szemébe, de ő nem nyögött, nem jajgatott, hogy minél kevesebb bánatot okozzon nekik. Mennyire ragaszkodott az élethez! Szegény! Túl akarta élni a halálát. Ö, hát kívánhattam mást neki?! — zokogja befelé folyó könnyekkel. — Éppen, mert annyira szerettem. Csak a halál... Jaj, megfulladok. Elzsibbadt a fejem, mindjárt elvesztem az eszméletem! — Felugrik az ágyról, kinyitja az ablakot meg a fülke ajtaját, majd a szemközti folyosóablakot is. Borogatást akar rakni a tarkójára, de a mosdóban nem folyik a víz, ahogyan hazafelé menet se folyt. Mélyen kihajol a folyosóablakon, hogy némileg felüdüljön, és helyreálljon a vérkeringése. Később fel-alá sétál a folyosón, és megkísérli elterelni a gondolatait. De hát mire és kire gondolhatna most? A faluja nemzeti bizottságának elnökére, aki a temetkezési segély kérelmezésekor durván ráförmedt: „Jöjjön holnap, kisasszony. Nem foglalkozhatunk mindennap a maguk ügyeivel!“ Holott három nappal azelőtt járt nála az anyja elhalálozási bizonyítványa miatt. A papra? Vagy az anyja orvosaira? A kellemetlen pályaudvari informátorra? A vizsgák! Persze, a vizsgáim, azokra bizony már gondolnom kellene, hiszen ma február hatodika van. Teremtőm, mikor fogok én szigorlatozni sebészetből és belgyógyászatból? Micsoda óriási anyag! Amikor belép a fülkébe, a vonatrádióból az időjelző csipogása üti meg a fülét. Az őrültek — gerjed haragra —, ahelyett, hogy rég elzárták volna, most még rákapcsolták az országos adóra! A rádióban megszólal egy mély férfihang: „Huszonkét óra! A Csehszlovák Rádió híreit hallják. Pártunk Központi Bizottságának plénuma...“ Képtelen odafigyelni, annyira fáradt. A hírek után egy érzelgős női hang még eldúdol egy slágert, majd gyenge kattanás, és csend. Ö, milyen szomjas vagyok! — eszmél rá. — Meg kellene ennem egy fürt szőlőt. Nem, az már ilyenkor igen édes. Egy alma jobb lesz. Benyúl a táskájába. A levéltárcájából kiesik Gábor fényképe. Megcsókolja. Ö, édesem, bocsáss meg, hogy nem is gondoltam rád. „Ne almát egyél, drágám — hallja Gábor hangját —, nyelj néhány kortyot a borból, az segít majd elaludnod.“ „De nem oltja el a szomjúságom.“ „Ha nem Is oltja el egészen, megéri.“ Poharam persze nincs, gondolja, de nem számít. Felemeli az apró zöld-fehér fonatú korsót, és kortyol néhányat a borból. Aztán eloltja a villanyt, és lefekszik. Bárcsak el tudnék aludni, suhan át az agyán.
