Irodalmi Szemle, 1970
1970/1 - JEGYZETEK - Dr. Balla Zoltán: Hozzászólás Zsilka Tibor „A képvers és az olvasó” című nyelvesztétikai tanulmányához
Hozzászólás Zsilka Tibor „A képvers és az olvasó" című nyelvesztétikai tanulmányához Mint nyelvfilozófiával is foglalkozó orvos-fonetikus-foniáter szólok hozzá Zsilka Tibor szerintem nagyon érdekes és értékes nyelvesztétikai tanulmányához. (Irodalmi Szemle 1968/10.) A tanulmány alcíme ugyan szerényen csak Illyés Gyula „Újévi ablak“ című versének interpretálását ígéri, de szerzője fejtegetéseiben ügyesen és ígéretesen foglalkozik olyan problémákkal, melyek a szorosabb értelemben vett nyelvesztéfikán, verstani elemzésen túl érintik — éspedig a szemléletesség kapcsán — az általános értelmezés- tan, vagyis hermeneutika par excellence ismeretelméleti problémáját is. És éppen ez teszi tanulmányát kiválóan érdekessé, eszmegerjesztővé. De kövessük részletesebben nyomon Zsilka elmélkedését. Bevezető soraiban felhozza azt a nemigen vitatott igazságot, hogy a költői nyelv struktúrája tartalmaz olyan mondanivalókat is, amelyeket a prózai nyelv racionálisabbnak mondható alkatelemei nemigen tárnak elénk, amit az olvasó csak mélyebb elemzéssel vagy csak intuícióval ragadhat meg. Az ilyesféle mondanivalót költőink eddig főképpen a nyelv esztétikai adottságaiban keresték, mert a szép hangzás zeneiségében, ritmikájában és egyéb prozódikus elemeiben látták megvalósulónak! Zsilka azonban az eddig megszokott esztétikai elemzéseket eléggé indokoltan nem tartja kielégítő „interpretációs“ módnak. A versben ezért még olyan formai tényezők után kutat, melyek a legfontosabbnak mondható eszmei mondanivalót is kimélyíthetnék. Olyan valami után nyomoz a költői nyelv struktúrájában, ami a „grammatikai értelemben vett szemantikát“ felülmúlhatná adekvátabb tükrözésével. Mi más ez, mint egy kimélyítettebb hermeneutika felé orientálódás. Oj formai kombinációkkal olyan újszerű kifejezési módot próbál kihozni a költészet szövedékéből, ami ikívánatos fejlődést, „innovációt“ jelenthetne e terület kissé már elkoptatott, megszokott frazeológiájában. Mivel Zsilka azt gondolja, hogy az említett zenei-prozódikus elemekkel operáló költészet a szimbolizmus irányzatában már túljutott delelőjén, úgy véli, hogy többet ígérő valami rejlik az eddigi konvencióktól eltérő képverskísérletekben, melyeket szerinte G. Apollinaire hozott be „innovációként“. Itt kezd hát kutatni, vagyis a vers grafikai lehetőségeiben keres valami többletes értékű újszerűséget, mi az eddig főként auditív eszközökkel operáló költészetet vizuális lehetőségekkel is hozzásegítené művészi mondanivalójának gazdagításához s kimélyltéséhez. A verselésnek ilyen grafikai kibővítéséből adódható új lehetőségek érdekességét és értékességét aztán Zsilka konkrétabban Illyés Gyula említett versén igyekszik bemutatni. Az Űjévi ablak című költeménynek sorai és szavai, sőt az ezeket kitevő betűk is úgy rendeződnek el ugyanis, hogy valóban egy ablakszerű alakzatot ábrázolnak. E költeményben tehát a mondanivaló egy reálisnak is mondható grafikai alakzattal is alátámasztást, sőt illusztrálást nyer. Zsilka aztán ezt a grafikai alakzatot részletezi meglepő ügyességgel és olyan invencióval, amilyenre bizonyára kevés olvasó vállalkozott volna hasonló leleményességgel, hacsak nem valami rutinos esztéta. Zsilkának ez alapvetése után pedig egy különös vállalkozása kö'vetkezik. Éspedig az, hogy az eddig zenei jellegűnek sejtetett hangszimbolikát még grafikai szimbolizmussal is ki próbálja bővíteni. A hangok eddig megszokott szimbolikáján túl még e hangok grafikai jeleiben, vagyis betűiben is képi-szimbolikus elemek után kutat, bennük adekvát tükrözést feltételezve. Zsilka azonban e tettével kétszeresen is aláaknázott, tiltott területre merészkedik. Mert már a hangoknak olyan jelentéssel való megtöltése is, melyekben egyértelmű szemléleti adekvát tükrözés rejlene, a mai nyelvészek erélyes ellenállásába ütközik, hát még a betűknek ilyen értelmű „misztifikálása". Minden ilyen kísérletben „délibábos“ metafizikai szándékot látnak, ami a nacionalista jegyzetek
