Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - JEGYZETEK - Dr. Balla Zoltán: Hozzászólás Zsilka Tibor „A képvers és az olvasó” című nyelvesztétikai tanulmányához

nyelvi értékrelativizmus kultuszát ideológiailag veszélyeztetné, alapdogmáiban megingatná. A modern evolucionista-relativista nyelvészetnek ugyanis egyik alapdogmája; hogy a hangokat nem lehet szemléletileg, illetve grafikailag adekvátan kifejezni. És ezt a hiedelmet különféle módon indokolják meg, annak ellenére, hogy ezt a nézetet a technika ma már túlhaladta a „visible speech'* megvalósításával.

De hát mért Is kell annak lehetőségét makacsul tagadni, hogy a hangokat is téres- szemléleti határozmányokkal avathassuk adekvát jelekké? Hegel attól tartott, hogy ez jelentéses funkcióikat megkötné. Azt állította, hogy a gondolat szabadságát, kötetlen szárnyalását csak a képzetektől való kiürítés biztosíthatja. A képzetek anyagi-reális képiességét nyilván valami oallasztnak tartotta hát, ami fékezhette volna ideológiai szárnyalását. És Hegel eme vélekedésését éppen a beszédhangok képies problematikájával kapcsolatban fejtette ki esztétikájában... A képvers gyökerét képező képiesség ismeretelméleti problematikája ugyan már Hegel előtt is sokat foglalkoztatta a filozófusokat, s főként a noetikusokat, anélkül azonban, hogy eddig bármelyik is dűlőre vitte volna e kérdést. A képi gondolkozás problémája azonban újabban ismét jobban kezdi érdekelni nemcsak a nyelvísztétikusokat, hanem a filozófusokat, s pszichológusokat is. Tehát a régi arisztotelészi mondás igaza, mely szerint szükségszerűen képzetekben- képekben gondolkozunk, absztrakciós ideáktól agyonterhelt világunkban sincs még véglegesen megcáfolva. És éppen emiatt a körülmény miatt aktuális Zsilka tanulmánya, mely gondolkozóba ejtheti a költőkön túl a logikusokat-noetikusokat is.

De térjünk ismét vissza a célba vett képvers további elemzéséhez, s figyeljük, hogy a vers külső, összefüggő keretén kívül még mi mindenben láttatja meg Zsilka a grafikus kifejezőelemek szerepét a vers mondanivalójának kimélyítésében.

Az ablakkeret megláttatása után Zsilka arra mutat rá, hogy a szövegben szereplő hóhullást a hó szó sűrű ismétlése és ezek óh hangokkal való felváltása is képiesen ábrázolja. Szerinte még a 6 betűk feletti sok vessző is grafikusan érzékelteti a hó hullását. Ez ékezeteknek hullást érzékeltető szerepét aztán még kiterjeszti a h betű alakjára is. Azt állítja, hogy a h vagy H betűk függőleges szárai is közrejátszanak a hóhullás ábrázolásában. (A H alakját — mellékesen megjegyezve — a paleografikusok a felemelt kézzel imádkozó ember ábrájából származtatják, ami Zsilka intuícióját szintén alátámasztja.) De a Rimbaud-ra való hivatkozása is azt igazolja, hogy versértelmezése valóban a hangok-betűk „hisztérikus képi-érzéki értékével igyekszik operálni“.

A megadott vers struktúrájában tehát Zsilka a kifejezés grafikai mivoltát-szerepét tartja elsődleges benyomásának. Ettől várja a költői „innovációt“ az eddig megszokott, s kissé talán el is koptatott zenei kifejezésekre való visszahatás tekintetében is. Érdekes és nemileg meglepő azonban, hogy ettől az „innovációtól“ a versnek valamilyen sztatikái megerősítését várja annak ellenére, hogy elemzései a hóhullás és időmúlás kapcsán éppen valami dinamikát fejeztek ki többletesebben. Zsilka egyébként a grafikai kép sztatikus természetű hatáserejétől olyan előnyt is vár, mely mélyen pszichológiai, éspedig azt, hogy az élményábrázolásnak a dinamizmus (mozgolódás) felől a sztatika irányában való eltolódása az olvasót nemcsak megnyugtatja, hanem harmóniaérzet felé is közelítheti valamiféle kiegyensúlyozással...

Mindezeket az elgondolásokat Zsilka imponáló alapossággal, komoly nyelvészeti eru- dícióra valló műveltséggel, s szinte kimerítő részletességgel nyomozza az adott költemény interpretálásában. És megállapításait még egzaktabbnak mutatkozó grammatikai elemzésekkel és statisztikai adatokkal is igyekszik alátámasztani. Mindezek konklúziójaként pedig azt állítja, hogy a szöveg sok oh indulatszavának a költeményben egyenesen kulcsszó szerepe van, s eme állítását a strukturalizmus igényének megfelelően az elemekig igyekszik nyomozni s igazolni. A strukturalizmus ugyanis ezt állítja, hogy „az irodalmi alkotásban a legkisebb nyelvi egységektől a legnagyóbbakig, a mű minden tulajdonsága és sajátossága egyetemesen, önálló egésszé összeállva közvetíti és sugározza ki a költői élményt“! Zsilka következetesen behatol hát olyan nyelvi egységekig, amelyeket a nyelvészek eddig nemigen vettek komolyan. Ezek pedig a beszédhangok s betűk bipoláris egységű jelentései. A kulcsszónak minősített oh indulatszót a már említett h betűértékén túl a h hang „lágy és kellemes benyomásáig“ elemzi, s feltételezi, hogy ennek hangja már egyenesen a természetből beszűrődő neszt is érzékelteti, tehát valóban adeikvát „eszközzel" nyugtatja Is meg az olvasót.