Irodalmi Szemle, 1970

1970/8 - Števček, Ján: A jelenkori próza esztétikai modellje

Kot munkássága elsősorban irodalmi reakció az ötvenes évek prózájának egyöntetűségére. Blažková és Hykisch művei többé-kevésbé sikerült kísérletek, melyeket a kritikusok részben „jobbfajta“ giccsnek vagy bestsellertípusú prózának minősítenek. Az említetteknek elsősorban a fejlődés szempontjából van jelentőségük, mert fő céljukul az általános irodalmi megújhodást tűzték ki. Az ideológiai modell és a megújhodás prózája közt is vannak közös síkok, ilyen pl. az a kísérlet, hogy a bestsellerirodalom bizonyos elemeit próbálják beleépíteni az ideológiai modellbe és megfordítva: keretképpen megtartják az ideológiai modellt, s új kifejezésmóddal töltik meg.

Johanides prózája a legmélyebb értelemben vett irodalmi reakció az adott helyzetre. Az egzisztencialista irodalom felé fordul, írásai (főként a Súkromie, 1963) a belső tragikum, az ember és a társadalom viszonyától független, a létezés puszta természetéből folyó tragikum témájának felfedezése. Johanides kísérlete a próza analitikus típusának megteremtésére nem sikerült, az író túlságosan is receptív és leíró hajlama miatt. A fejlődésnek azonban sok jelentős ösztönzést adott Johanides munkássága.

Jozef Kot fő jelentősége, hogy felfedezte a groteszket, s belevitte ezt a stíluselemet a szlovák prózába. Mindkét kísérlet — egy-két kivétellel — az irodalom keretei közt maradt, megállt az új lehetőségek keresésénél, nem teremtett új irodalmi valóságot.

A Johanides által megkísérelt modell Rudolf Slobodánál kap eredeti tartalmat. Sloboda hőse passzív, van bizonyos humora, bíráló önszemlélete, s a világot értelmetlen, abszurd valóságnak könyveli el. Sútovec vetette fel ezzel kapcsolatban, hogy meg kellene vizsgálni, „hogyan változott át az elmúlt évtized során a szlovák próza hőse, miképpen lett a szocializmus elkedvetlenedett, örökké töprengő építőjének típusából az elveszett gyermekkori paradicsom még inkább töprengő, érzelgős keresője, majd egy rakás kérdőjel, komplexus és probléma, végül pedig az önjogú, a szó prózai értelmében szabad ember típusa, aki a társadalmi és gazdasági viszonyoktól függetlenül játssza kisded játékait...“ Sútovec szerint Sloboda hőse egy befelé fordult, úgy-ahogy értelemmel teli aktivitás hőse [Narcis], de belső aktivitása lassan tompa időfecsérléssé (Britva) és handabandázássá (Sédé ruže) válik.

Mégis: Sloboda hősének az aktivitást elutasító magatartása talán nem feltétlenül a művészi rezignáció, a hanyatlás stb. előjele. Hősének passzivitásában ne lássuk csak a paródiát, csak az ideológiai próza kiváltotta irodalmi reakciót. A hős passzivitása Sloboda prózájának csak egy aspektusa. A másik, hogy a hős abszurdnak érzi az öt körülvevő viszonyokat, s végül van még egy fontos elem: a humor, mely egyként elutasítja a tragikus katarzist és a tényekkel való kritikus leszámolást, a befelé fordult, „fekete“ humor.

Johanides „irodalmi egzisztencializmusa“ elsősorban Sloboda prózájával kapcsolatban jelentős. Johanides egzisztencialista hősének nincsen külső önszemlélete, nem látja saját magatartását mások szemének tükrében. A fekete humor az abszurditás befele fordult érzése, grimaszba fúló tragikum és komikum. Sloboda hősének művészi eredetisége abban van, hogy szubsztancializálja sorsa abszurditását és az arra vágott grimaszt. A Britva és a Sédé ruže című regények elmélyítik Johanides egzisztencializmusát s a fekete humor modelljének tanúbizonyságai, márpedig ez ma a próza egyik dominánsa.

Ezt a látszólag merész állítást megerősítik Peter Jaroš írásai, bizonyítva, hogy a fekete humor egyik alapjának, az abszurditásnak az elve a jelenkori próza egyik ösztönzője. Sloboda fekete humora, hősének kimerültsége, passzivitása közt az egyik oldalon és Jaroš vitális groteszksége közt a másik oldalon megvannak az érintkezési pontok: a társadalmi élet álértékeinek tagadása, a téma fellazítása, a kauzalitás tagadása, egyáltalán az epikai hős tagadása.

Pszichológiai síkon ez a próza paradox jelensége a valóságnak, s a valóság megrendült értékeinek, traumájának nem a tagadása, hanem ellenkezőleg, éles megfigyelése.

Ide sorolhatjuk még Pavel Hrúz második kötetét (Okultizmus, 1968), melyben az abszurd elem a keretnovellába tolódott át. Hrúz robusztusabb, mint Sloboda, komolyabb, mint Johanides, és formai szempontból jóval fegyelmezettebb.

Johanides „irodalmi egzisztencializmusa“ és Kot „irodalmi groteszksége" Sloboda és Jaroš írásaiban egyértelművé, kiforrott, tartalmas stílusúvá értek, s kialakították a prózának a mai helyzetre s valószínűleg a közeljövőre is jellemző normáját.