Irodalmi Szemle, 1970
1970/8 - Števček, Ján: A jelenkori próza esztétikai modellje
ezért nincs lehetőség a nézetek egybevetésére, márpedig rendes körülmények közt ez az irodalmi értékrend kialakításának feltétele. A válság következménye, hogy sokszor egyes dolgokba kapaszkodunk, holott tudjuk, hogy az egész a döntő. Negatív értelemben hatnak sokszor az irodalmon kívüli — kiadói, szerkesztőségi — viszonyok is.. Mindent összevetve a líra jelenleg egy helyben topog, bár láthattunk az utóbbi években néhány valóban figyelemreméltó verseskönyvet is. A következő szakaszban Bagín megkísérli az „axiológiai felmérést“, egyenként foglalkozva az egyes költőkkel. Sorban értékeli Beniak, Kostra, Silan, Kupec, Rúfus, Ondrus, Stacho, Buzássy legújabb műveit. A legfiatalabbak közül eléggé kiforrott egyéniségként könyveli el Peterajt, Strassert, Strpkát. Számolni kell szerinte azokkal a költőkkel is, akik az utóbbi időben nem jelentettek meg újabb gyűjteményt, de régebbi műveik energiája még hat. Ilyenek: Novomeský, Horov, Mihálík, Válek. Az eredményt a következőképpen foglalja össze: „Első pillantásra a mérleg talán túlságosan optimisztikusnak látszik, ha összevetjük az egy helyben topogásra vonatkozó megállapításokkal. De hasonlítsuk csak össze a költői tettek számát a kinyomtatott »lírai« ívekével! A lírai termés minősége nincs arányban a mennyiségével." Ján Števček: A jelenkori próza esztétikai modellje Az irodalmi művek közt egyrészt kronológia, másrészt a belső tipológia alapján bizonyos egységesség alakul ki. A tipológiai egész — a modell — egységessége, belső funkcióinak azonossága leginkább akkor derül ki, amikor maga az egész megbomlik, külső hasonlósága széthull. A modern szlovák próza erősen hajlamos a modellalakításra és egyúttal a modell hirtelen megbontására. Példa lehet erre a jelenkori szlovák próza, szorosan véve a hatvanas évek prózája. Az ötvenes években a prózának egy egységes modellje alakult ki: az ideológiai modell. Ez a hatvanas évek elején széthull: a próza visszatér a hagyományos poétikákhoz, illetve pótmegoldásokhoz fordul, amelyekben nem is annyira bizonyos hagyományokkal, hanem magával az írás alapjával számol le. Most egy differenciálódási folyamat küszöbén állunk, amikor a próza fejlődési dinamikáját a belső feszültség, vagy a modell és az egyéni realizációk közti feszültség adja. A jelenkori prózának ez az elemzése éppen a modellek létezése és megszűnése közti átmeneti állapotot próbálja összefoglalni. A próza ideológiai modellje, amelyet leghatározottabban Mináč művei testesítenek meg, a tényekre és ideológ:ai interpretációjukra hullott szét. Megszűnt az ideológiai nemzedékregény, s kialakult a riporttípusú irodalom: a történelmi korszakokat ábrázoló regénnyel (Mináč: Trilógia) egy-egy kiragadott tényt állítanak szembe (Mináč: Záznamy). A riporttípusú irodalom lényegében megtagadja az ideológiai típusú próza aiapelvét. A riporttípusú prózában a bizonyítandó tények sokszor banálisnak mutatkoztak, ezért pl. Mináč igyekezett fontos történelmi tényeket feldolgozni, ennek eredménye nála a történelmi esszé (Dúchanie do pahrieb/, amely valami új, nem mindennapi tényt fedez fel, újszerű állásfoglalást tükröz. Az ideológiai próza az ideológia rangsorolása szerint határolja el az alakjait, előre megszabott terv szerint helyezi bele őket a cselekménybe, s annak feszültségét a „harc“ és a „védekezés“ adja; ebben a felkelés nemzedékének bizonyos alap-élet- élményét láthatjuk. A pszichofizikailag konstruált figura Jašík regényeibe is behatol (főként Mŕtvi nespievajú című művébe), de a szatírát és a szentimentalizmust nála a paródia és a pátosz elve pótolja (mint negatív és pozitív előjel — főleg Námestie sv. Alžbety című regényében). Jašík alkotásai eltolódást jelentenek a modell keretén belül, s egyúttal bizonyos fínomultságot. De egy modellen kívüli elem is mutatkozik bennük: az alakok elmélyültebb, árnyaltabb ábrázolása. Jašík túlnő a modell keretein, a nemzedékregény- nyel párhuzamosan megteremti a lírai novellát (Cterne a biele krühy, Povesí o bielych
