Irodalmi Szemle, 1970
1970/8 - Egri Viktor: Messze a virradat
Egri Viktor ^ ^ ^ ^ ^ a virradat messze Ne titkolja el az igazat, doktor úr! Felkészültein a legrosszabbra; nem halok be!e, ha megmondja, hogy minden lehetőt megtettek, de sem a gégemetszés, sem a mesterséges lélegeztetés nem segített ^ajta. Csodálkozik, hogy olyan pontosan tudom, mennyit bajlódnak itt az emberrel, hogy visszahozzák az életbe? Tavaly egy idősebb kolléganőm került ide magukhoz. Bizonyára emlékszik rá, itt feküdt a maga osztályán. Klára volt a neve, Teleki Klára. Fiatalon megjárta Auschwitz poklát, s a véletlen hazahozta. Az övéiből senkit sem talált otthon, mind elhamvadt a krematóriumokban. Megpróbált új életet kezdeni, a szívós természetével újra gyökeret vert. Józan életű, megbízható mérnök vette feleségül; ismertem őt is, és becsültem, hogy Klárát szereti, jól bánik vele. A házasság mégsem tette boldoggá Klárát; nem lehetett gyereke, s ez okozta a törést köztük. Apró női tragédia, vagy nem is apró, csak annak mondjuk ebben a népeket, fajokat irtó, forró történe.mi szélviharban. Csendben, harag nélkül váltak el, s akkor visszatért a múlt. Éjszaka nem volt Klára mellett senki, aki bátorította, megnyugtatta volna. Néha már nappal sem tudott szabadulni felizgatott, lázas képzelete rémképeitől. Üjra gárdisták jönnek érte, és elhurcolják .. . Futnia kell, üldözik, két véreb van a nyomában, valahol kurta lövés csattan, kiáltani szeretne, de a hang a torkába szorul... Józan ésszel meg sem érthető a rettegése, hogy még egyszer megtörténhet, amin általesett. De az elrongyolődott idegeket gyógyszer nem nyugtatja meg. Élő ember kellett volna, akibe belekapaszkodhat, hogy a kutyák se álmában, se ébrenlétben ne üldözzék többé, s az injekciós tűvel közeledő orvosban gyógyítót lásson és ne fenevadat... Nem ismert fel, amikor itt jártam nála, de azért sejtem, hogy soká készülődhetett a halálra, időbe telt, míg azt a rengeteg altatót beszerezte. Nem szabad hallgatnia, doktor úr! Félek, iszonyúan félek, hogy Aurél most ugyanúgy szenved, mint K ára szenvedett, míg végül megváltotta a halál . .. Aznap éppen a születésnapomat kellett volna megünnepelni... Harminc éves lettem, de száznak a terhét hurcoltam magamban. Uram istenem, mi mindent elvisel az ember szíve! Elbírja a szerelem gyönyörét és gyötrelmeit, a foglalkozás apró örömeit és rengeteg sérelmét... Mennyi csalódásról és szégyenről, mennyi elprédált napról és üres lelkesedésről panaszkodhatnék, a magánynak mennyi keserűségéről, álmatlan éjszakák sötétségéről .. . Elpusztított apám emlékéről, szavak emlékéről, amelyeket el nem mondhattam neki soha, hiszen alig voltam öt esztendős, amikor őt elvesztettem.. . Engem nem üldöznek vérebek, mint Klárát, de nekem is vannak sebeim és vannak emlékeim, nem tudom őket eltemetni, legyűrni és elfelejteni, nem tudom őket megsemmisíteni, mintha nem hozzám, hanem másokhoz, ismeretlen idegenekhez tartoznának . . . ... Aggaszt a maga hallgatása is, kedves nővér! Ha megmentették volna, kérés nélkül is odavezetnének hozzá, hogy legalább néhány pillanatra lássam. Vagy idehoznák, beengednék a szobámba, leülne az ágyam mellé, megfogná a kezemet, nem szólna, de a tekintetéből megérteném: ne félj, Magdi, újra meg kell találnunk meg- szökött boldogságunkat. . .! Nem, nem, elveszett ölökre! Szembe kell néznem az igazsággal! Eddig csak ezeknek a rideg, halotthideg falaknak panaszolhattam el, hogy a hibát én követtem el. Mindig én voltam a határozottabb és az erősebb is; kezdettől fogva nem kellett vol a eltűrnöm, hogy Aurélt így gúzsba kösse az anyja, megfossza az akaratától. Erősebbnek
