Irodalmi Szemle, 1970
1970/1 - B. Nagy Ernő: A nemzetiségi kérdés Finnországban
a finn tengerpart hatalmas karéján helyezkedik el, Xurku vidékére és az Ahvenanmaa szigetekre támaszkodva. Északon csaknem a 64. szélességi fokig (Kokkoláig) nyúlnak a telepeik, a déli tengerparton pedig Helsinkin túl, Loviisáig. A Kokkola—Loviisa távolság több mint 400 kilométer, de ez nem fejezi ki hűen a svédek szétszórtságát, hisz a tengerpart széles kiöblösödéssel türemkedik nyugat felé. Csak érzékeltetésül: a Kokkola—Vaasa—Turku—Hanko—Loviisa karéj hossza légvonalban már kb. 700 kilométer, ami nagyjából megfelel a Budapest—Milánó vagy a Budapest—Berlin távolságnak. Ezen az íven azonban nincs végig svéd lakosság, mert a tősgyökeres finn Satakunta-vidék kettévágja a településterületeiket. így alakul ki egy északi (Kokkola— Kristiinankaupunki) és egy déli (Turku—Loviisa) svédlakta sáv. Hatalmas területen széthúzva, mégis alig néhány kilométer széles partszegélyen él tehát a svéd nemzetiség Finnországban. Az ország belseje gyakorlatilag száz százalékban finn lakosságú. A 12 tartományból csak négyben laknak svédek, 3 ezek: Vaasa, Turku-Pori, Ahvenanmaa és Uusimaa. Együttvéve 63 000 négyzetkilométernyi területükön (Csehszlovákia fele!) összesen több mint két millió ember él (ez Finnország leggazdagabb, legsűrűbben lakott területe) — a svédek tehát még itt, szűkebb településterületükön is csak mintegy egyhatodrészt kitevő kisebbséget alkotnak. (Kivételt ebben a vonatkozásban csak Ahvenanmaa jelent.) A nagyobb városok általában ezen a vidéken is finn többségűek; Turku lakosságából csak 7—8 százalék a svéd, míg Helsinkiben viszonylag magas az arányuk: valamivel több mint 12 százalék. Beljebb már csak svéd nevűekkel találkozhatunk; a vaskos kötetet kitevő tamperei telefonkönyvben egy unalmas órámban 17 Lindfors, 18 Lindgren, 4 Lindquist, 31 Lindroos és 11 Lindström nevű előfizetőt találtam, akik nyilván túlnyomórészt finn anyanyelvűek. (Ugyanebben a telefonkönyvben számláltam meg viszont 100 Saarinent.) 1950-es adatok szerint a legtisztábban svédlakta vidék Ahvenanmaan kívül a Pietar- saari—Vaasa—Kaskinen sáv a nyugati tengerparton. Csaknem teljesen svéd lakosságú volt a kis Uusikaarlepyy városka (svédül: Nykarleby, mindössze ezer lakossal), svéd többségű volt ezen kívül még Pietarsaari (Jakobstad), Kaskinen (Kasko), Kristiinankaupunki (Kristinenstad), továbbá a déli tengerparton Hanko (Hangö), Tammisaari (Ekenäs), Porvoo (Borga) és Loviisa (Lovisa. Ezek azonban mind kis városok, 1955- ben még a legnagyobbnak, Pietarsaarinak a lakossága sem érte el a tizennégyezret. A svéd nemzetiség, a svéd kultúra finnországi központja tehát csakis a főváros lehet, ahol viszont csak minden nyolcadik ember svéd. Hogy úgy mondjam: igen sok az objektív nehézség tehát a finnországi svédek nemzeti létének fenntartásával kapcsolatban. Gondjaikat mégis megoldotta a Finn Köztársaság — már amennyit közülük hatóságilag meg lehetett oldani. Mindenekelőtt: a svédek nem kisebbséget, nemzetiségi csoportot alkotnak Finnországban, hanem ők is államalkotó nép, nyelvük az ország két hivatalos nyelvének, a két „nemzeti nyelv“-nek egyike. Minden bélyeggyűjtő tudja, hogy a finn bélyegek felirata kettős: „Suomi — Finland“, s ez utóbbi (félreértés ne essék) nem hibás németséggel, hanem hibátlan svédséggel került a finn oroszlán képe mellé. Ez a kétnyelvűség azonban bámulatos következetességgel valósul meg az élet minden területén. Ha nálunk valaki nemzetiségi kérdésről beszél, az első gondolata neki is, partnerének is az anyanyelvű iskola. Hogy áll a svéd iskolaügy Finnországban? Mindenekelőtt: az iskolák tanrendjében az elemi iskola III. osztályától kezdve mindkét nemzeti nyelv kötelező tárgy. Tiszta finn lakosságú vidéken, csak finn gyerekek által látogatott erdei iskolában is a III. osztálytól kezdve kötelező a svéd nyelv tanulása előbb heti 2, majd 3 órában. Ugyanilyen módon és mértékben kötelező a svéd iskolákban a finn; a két nemzeti nyelv között semmiféle rangkülönbség sincs! Ha a kisdiák a negyedik elemiből átlép az ötosztályos „középiskola“ (keskikoulu) első osztályába, mindkét nemzeti nyelvet mindegyik osztályban csaknem azonos óraszámban kell tanulnia. Ha pedig a „középiskolából“ a három osztályos gimnáziumba lép tovább, teljesen azonos lesz a két nyelv oktatására fordított idő. (Egyenként és osztályonként heti három óra.) Mindez természetesen csak a feltételek azonosságát jelenti. A gyakorlatban azért mégiscsak az a helyzet, hogy a tiszta finn lakosságú területeken az érettségizettek nagy része nem beszél svédül, bár kilenc évig tanulta ezt a csöppet sem könnyű
