Irodalmi Szemle, 1970
1970/7 - Gágyor Péter: Csendélet
és a képmutató életmód még sokáig fennmaradt. „Kérem alássan, itt a jobb családok még a háború előtt is nagyestélyiben jártak egymáshoz látogatóba, esténként“ — magyarázza egyik ismerősöm, aki csak nézte a jobb családokat, de maga sosem tartozott közéjük, s most mégis olyan meghatottan emlegeti azt a kort, mintha őhozzá jöttek volna azok a bizonyos jobb családok látogatóba. A „Röpülj páva“ ősének, a kanászhangversenynek is Ipolyság, méghozzá a megyeház udvara volt a színhelye. Novellájában, a Honti igricekben Móra Ferenc is lejegyzi a történelmi pillanatot, amikor Bartók Béla kanásznótákat és dudaszólókat gyűjtött „Vatha népétől“ fonográfra. Guga Péter, a megye leghíresebb kanásza az ispán rábeszélésére sem akart kötélnek állni. „Ferenc Jóska, a király kíváncsi a dudaszódra“ — magyarázta a tehetetlen ispán. „Ha kíváncsi, gyüjjön ide“, — vágott vissza a kanász. Végül mégiscsak kötélnek állt, és simán lezajlott volna a kanászhangverseny, de Guga Péternek, a „király első kanászának“ elfogyott a pipadohánya. Elfutott vehemensebb társaival trafikot keresni. Találtak is egy házat, amelyen rajta volt az államcímer, ahogy a dohányboltokon szokás. Zörgettek, dörömböltek, senki sem nyitott ajtót. A „király első kanásza“ sértett méltóságában felgyújtotta a trafikot. A másnapi újságok nagybetűs címekkel hozták, hogy leégett az ipolysági postahivatal... A város újabb kori kulturális életében ilyen jelentős történelmi anekdoták és feljegyzett tűzvészek nem találhatók. Az ipolysági művelődés hőskorát abba a korszakba tehetjük, amikor országszerte megindult az anyanyelvi oktatás, és falunként, kisvárosonként CSEMADOK-szervezetek alakultak. Az ipolysági kulturális élet egyik szervezője nosztalgikusan emlékezik a húsz év előtti szép időkre: — A megyeház udvarán összeácsoltunk egy szabadtéri színpadot, s a műkedvelő előadásokra ide járt az egész környék. (A repertoár főleg operettekből állt össze, de mozgott, élt a kisváros.) — Akkor nem kellett szervezni, örültek az emberek, a fiatalok is, hogy jöhetnek. Sorbajártuk a környék falvait, aratáskor mennyit játszottunk nekik! Ahogy beszél, bennem is úgy bújnak elő az emlékek. Az emberek este korábban vacsoráztak, a feleségek elmosogattak, és mentek színdarabot próbálni vagy énekelni. A szomszédunk, a tanító, az ismerős arcú bácsik és nénik telitorokkal fújták: „Estét harangoznak a toronyba .. — Az embereket nem érdekli semmi — vélekedik az egyik iparos ismerősöm —, otthon bekapcsolják a televíziót, papucsot húznak, becsukják az ablakokat, nem kíváncsiak egymásra. Valamikor ez nem így volt. — Legyint. — És ezek a mai fiatalok. Ezek nem is fiatalok. Csak úgy vannak, bele a nagy semmibe. Semmivel se törődnek. Nem is tudom, hogy lehet így élni. — Mi nem így csináltuk. Mi egészen másképp éltünk. Összejártunk, szórakoztunk. Ä, az egészen más világ volt. — És most — kérdezem —, most is összejárnak a régi fiatalok? Látogatják egymást? Újra legyint. — Kiöregedtem én már abból a korból. Nincs már arra se időm, se kedvem. Este már olyan fáradt vagyok, hogy csak megnézem a televíziót, és elmegyek aludni. — Szevasz! — Szevasz. — Itthon vagy? — Hazajöttem. — Mi újság Pozsonyban? — És itthon? — Semmi. — Mégis?
