Irodalmi Szemle, 1970
1970/7 - Gágyor Péter: Csendélet
— Mi újság lehet egy ilyen porfészekben? — teszi fel a viszontkérdést volt iskolatársam. — Hát mégis, mint csinálsz szabad idődben? — hívom ki harcra egy újabb kérdéssel. — Hát mit... — Hogy élsz? — Tudod, reggel felkelek, munkába megyek. Hazajövök, vacsora, tévé... Másnap ugyanaz. De azért csak megvagyok valahogyan. — Szórakozni jársz valahová? — Hová lehet itt menni? A Lengyelbe, vagy a kanyaros moziba? — Hát te is itthon? — Ühüm. Hát te? — Hazajöttem a vizsgák előtt, tanulni, de holnap már utazom is vissza Prágába, mert itthon még tanulni sem lehet. — Pedig azt hittem, hoigy elfárasztott a főiskola, és hazajöttél üdülni. — Höhöhö! Idee? — Miért, hát nem szép ez a táj, ez a városka? — De szerintem is a legszebb a világon. Csakhogy... — Mit akarsz még mondani? — Semmit, csak azt, hogy itt unatkozom. Nincs kivel beszélgetnem. A volt ismerősök, barátok mintha a föld alá bújtak volna. Kóborlok az utcákon, és nem találkozom senkivel. Pedig tényleg szép ez a városka. Ilyen szép kisvárost alig találni. A szemközti hegyvonulatot, a Börzsönyt bámuljuk, amint maga.s, erdős gerincével az eget sötétíti. Valaki hátulról a vállamra csap. Megfordulok. — Itthon vagy, öreg haver? — rikkant rám nagyot egykori barátom. — Hát tudod, egy kicsit hazajöttem. Nem bírtam sokáig Ipolyság nélkül. — így van ezzel minden csavargó. Ipolyság csak egy van a világon. — Hát, bizony csak egy. De hallom, vőlegény vagy. Miért nem dicsekedsz? — A lónak négy lába van ... Valamikor együtt barangoltuk be a vidéket, biciklin és gyalog. Ismertük a környék falvait, Nyéket, Egeget, a gyógyforrásokat, az erdőket, Királykutat, Medvekutat, a Fekete-tavat. Olyan szép ez az Ipolyvölgy, mint egy álom, mondogattuk csavargásaink közben. — Hát hogy vagy? — beszélgetünk otthon az asztalnál, saját termésű bor mellett, ahogy Ipolyságon dukál beszélgetni. Beszélgetünk a munkáról, aztán megint a munkáról, s az emlékeinkről, beleborulunk a halványlila múltidézésbe. Másról nem is esik sző; pedig valamikor az erdőt járva vagy kerékpárnyeregben sok mindenről szó esett. Ö irodalomkritikusnak készült, és együtt vitattuk meg az olvasmányainkat. Világot ölelő kamaszos, nagy akarattal, mindig tudtunk beszélgetni; ma hallgatunk, vagy arról folyik a szó, hogyan alakul ős illeszkedik bele a barátom a hivatal hierarchiájába. — Mi érdekel még abból, ami akkor érdekelt? — utalok a csavargásainkra. — Semmi. Az Irodalmi Szemlét is lerendeltem, a Versbarátok Körének sem leszek már tagja. Minek? Az asztalon, az előszobában, ott hever kibontatlanul a Bori-notesz, a Radnóti-gyöngy- szem. Radnóti még a láger végtelen idegenségében is talált költészetet. Minek Radnóti? De miért a „minek“? Az erdőben annak idején még fejből elmondott néhány verset... ■ Az iskolában ballagásra díszítik a tantermeket, mindenütt virág. Az igazgatóhelyettest az irodában találom; éppen most fejeződött be a gyűlés.
