Irodalmi Szemle, 1970
1970/7 - Gágyor Péter: Csendélet
Gágyor Péter-c-s-e-n-d é-l-e-t— Nincs ennél szebb vidék — magyarázza egy ipolysági ismerősöm. Ha az ember vonaton jön hazafelé Párkány felől, egészen másképp érzi magát, mikor a vonat már az Ipoly völgyében fut. A vonatra természetesen csak ráfogni lehet, hogy fut. Hiszen az ötven kilométeres távon jó két órát döcög, míg zötyögve, csattogva beér Ipolyságra. Utazás közben ízlelgetjük az ipolymenti falvak neveit: Pásztó, Bél, Szakállas, Szete, Visk, Pereszlény, majd miután számba vettük az Ipolyon túliakat i.s, valóságos mítoszt fonunk Ipolyság köré. Tán hűtlen világcsavargásunk enyhítésére (mert mind a ketten csak látogatóba érkezünk haza). Visktől az ablakban ágaskodunk, versengve, hogy melyikünk látja meg előbb a templomtornyot, a Kopasz-hegyet, a Kálváriát és a hidat. Kisváros. Kisvárosok, sokat szidott települések, ahol az emberek annyira ismerik egymást, hogy vígan virágozhat a pletyka, s ahol az emberek annyira nem ismerik egymást, hogy néhány frázison túl alig szólnak többet egymáshoz. Ellentétek feszültsége néhány ezer ember közt; egymásról sokat, egymással vajmi keveset. Ipolyság is ilyen kisváros. Kényesen csinos és tiszta főterén, a gyönyörű park virágágyai közt utacskák. A tér egyik legimpozánsabb épülete a neobarokk megyeház, az ipolyságiak büszkeségének főpillére. A megyeházra ráférne az alaposabb javítás. Szemben, a téren áll a szálló és a kávéház épülete, hivatalos nevén az „Ipoly“, közönségesen a „Lengyel“ szállő. Ez is egyike Ipolyság különlegességeinek. Aki itt egyszer életében megszállt (mert többször nemigen fordul elő a léprement idegennel), az egy életre szóló emléket visz magával. A kávéházban olyan zenekar működik, hogy műsorában az előadásmódot tekintve a hallgató alig különbözik a rock-and-rolltól. Aki társasági öltözékben toppan be a kávéházba — az idegen —, azt alaposan szemügyre veszik, mert kirí az olajfoltos, szakadozott munkaruhás emberek közül. A pénztárosnő közelharcot vív a zenejegyek elárusítása érdekében. Az emberek változatlan hangerővel társalognak tízméteres távolságokból is, ha bömböl a zenekar, ha nem. A sarokban egy félig asztal alá csúszott férfi üvöltözik: „Én vittem az apádat a temetőbe, nagyon rendes ember vót.“ A másik különlegesség a mozi. Nem hiszem, hogy a világban párját találnánk. Ismerünk már szélesvásznú és panoramatikus filmszínházakat, sőt olyanokat, ahova kocsival is behajthat a néző, de olyan, ahol a nézőtér kanyarodik, csak Ipolyságon van, bár itt se sokéig, mert épül, igaz, jó pár éve, az új, a szélesvásznú filmszínház. Ha előbb a kényesen tiszta főtérről beszéltünk, nem hallgathatjuk el azt sem, hogy a mellékutcákban, a neonvilágítás ellenére, akkora pocsolyák vannak, hogy a kataszteri és világtérképekre csak azért nem kerülnek fel tavakként, mert olykor-olykor kiszáradnak. De most hagyjuk a szépet és a jót, a sártengert és az aszfaltot. Ipolyság már megyeszékhely korában híres volt kulturális életéről. A megyei urak heteket tudtak átmulatni ebben a fészekaljnyi városkában. A dzsentri mulatozási forma
