Irodalmi Szemle, 1970

1970/7 - Andrej P. Mráz: Szunnyadó parázs

— Mióta vagy így?

— Nem tudom. Régen. Aludj már! — Apró tenyerével eltakarja a férfi szemét. — Reggel korán kell kelned! Sok a munkád!

Borisz megsimogatja az asszony haját. S a szemét. Szeretné, ha behunyná. — Te is aludj! — mondja zavartan.

Valami történt. Valami, ami eddig elkerülte a figyelmét. Valóban megváltozott volna?! Nem! Hiszen nem mondott semmit. Nem panaszkodott. Megpróbál visszaemlékezni rá, hogy miről is szoktak beszélgetni. A Napot emlegette, beszélt az ételekről, a kézről. Ezek szép dolgok, de mégis csak történt vele valami. Borisz nem tud rájönni, hogy micsoda. Talán az álmatlanság változtatta meg. Persze hogy! Az álmatlanság megváltoztatja az embereket. Elhatározta, hogy reggel azonnal telefonál a barátjának, Vincének. Vince pszichiáter. A város mögötti kis szanatóriumban dolgozik. Borisz megörül. Lám, milyen egyszerű az egész!

— Alszol? — kérdi suttogva.

— Alszom — hangzik a halk felelet.

Ekkor a fal felé fordul, és elalszik.

Borisz kora reggel két telefonbeszélgetést bonyolít le. Először Vincét hívja föl, majd az intézetet értesíti, hogy később megy be. Aztán beülnek az autóba, kanyarognak a szerpentineken, és szélsebesen hagyják el a dombokat. Reggel van, a cseresznyék és barackfák bolondul virágoznak, itt-ott a kertekben óriási fehér magnóliák láthatók. A mezők felett cukorvattára hasonlító fehér párák gomolyognak.

A szanatórium a hegytető alatti füves oldalban húzódik meg. Körös-körül bolyhos juharfák és néhány hámló törzsű, meztelen ágú fenyő. Maga a szanatórium öreg, romantikus épület, alacsony kőkerítés veszi körül. Valaha kisebb kastély vagy nyaraló lehetett. Az autót lenn hagyják. Fehér, homokkal beszórt utacska vezet a napfényben csillogó üvegajtóhoz.

Vince örül a nem várt látogatásnak. Régen találkoztak. Borisznak, aki egy kutatóintézet igazgatóhelyettese, sok munkája, elfoglaltsága van, rengeteg funkciója, és természetesen kevés a szabad ideje. Vince különbözik Borisztól. Örökösen gúnyolódó világfi- tipus, de Boriszt szereti. Borisz észreveszi, hogy a feleségének tetszik a környezet. Tágra nyílt szemmel nézelődik, és hallgatja a madarak énekét. Egy kicsit még beszélgetnek. Aztán Vince megkéri, hogy várjon kint, és bemegy az asszonnyal.

Borisz várakozik.

Nemsokára visszatérnek.

— Nem komoly! — nyugtatja meg Vince. — Az volna <a legokosabb, ha itt maradna egy hétig, tíz napig, s mire visszaadjuk neked, úgy fog aludni, mint a mormota. Beleegyezik? — teszi fel a kérdést az asszonynak, aki rá sem figyel.

— Tetszik a környezet? — próbálja szóra bírni újból.

Bólint.

— Itt maradna néhány napig?

Ijedten pillant Boriszra. Férje tekintete megnyugtatja.

— Ez a leghelyesebb, legokosabb — magyarázza Vince.

— Itt maradjak? — kérdi elszomorodva.

— Ez a leghelyesebb, legokosabb — ismételgeti Borisz.

— jó. Maradok! — egyezik bele, és lehajtja a fejét.

Borisz zavartan nézi. Nem tudja, hogy kézfogással, vagy csókkal búcsúzzon-e el. Még az is megfordul a fejébsn, hogy itt se hagyja, egyszerűen hazaviszi. Valahogyan szégyenkezik.

Vince magabiztos mosollyal mutat a fehér homokkal kiszórt útra, tessékeli az asszonyt befelé.

— A búcsúzkodás fölösleges! Ha végzel, nézzél be! Ide az út csak egy ugrás. Legalább elbeszélgetünk. Kitűnő konyakom van, megkóstoljuk.

— Igen, igen. — Borisz hevesen rábólint, aztán erőszakkal elszakítja tőlük a tekintetét, beül az autóba, és begyújtja a motort.

így okos, így helyes! Borisz is mindig ezt mondogatta neki. Borisz kénytelen volt figyelmeztetni rá. Hisz bármilyen szerelmes volt is bele, nem járhatott minduntalan későn az intézetbe és fontos gyűlésekre csak azért, mert ő ilyesmikkel tartotta föl: „Csak még egyszer mosolyogj rám! Még egyszer! És csókolj meg! Mutasd az inged,