Irodalmi Szemle, 1970

1970/7 - Andrej P. Mráz: Szunnyadó parázs

ezt vedd fői, ebben olyan bolondosán nézel ki!“ Lepkét kergetni, vagy a színházba sem mehetett vele annyiszor, ahányszor neki eszébe jutott. Szerette a munkáját, s mert szerette, igyekezett rendesen és pontosan elvégezni. Igen, Borisz gyakran megmagyarázta- neki, hogy mi volna a jő, mi volna az okos. Tulajdonképpen anélkül is tisztában volt ő vele, csak nem akarőzott mindig azt cselekednie, ami jó és ami okos. Szeretett volna szót fogadni neki, visszatartotta magát, de néha valami mégis kirobbant belőle, maga sem tudta, hogyan, s ilyenkor megbotránkoztató dolgokat művelt. Borisz nem tett neki szemrehányást, de amikor látnia kellett, mennyire rosszul esnek neki a történtek, fájdalma meghaladta a férjéét, szeszélyei egyre ritkábban jelentkeztek, mígnem teljesen elmaradtak.

Érdekes! Borisz is épp ebben a pillanatban jön rá erre. Átkapcsol hármasra, és mászik föl a hegyre. Innen már lejt az út, egészen ,a városig, amely ott terpeszkedik a füstölgő kémények és tornyok tövében.

— Lehat, hogy nem lett volna szabad változtatnom a természetén? — teszi fel Borisz önmagának a kérdést. — Olyannak kellett volna hagynom, amilyen volt?

Ki tudja?! Gyönyörködni benne, az lett volna a legszebb és legkényelmesebb. S ha nem így cselekedett, akkor ez nemcsak önzésből történt, s nemcsak azért, hogy nyu- godtabban dolgozhasson. Az ő érdekében is történt. Hiszen ő sem kívánhatott úgy élni ezen a világon. Bemocskolták, kihasználták és tönkretették volna a közönyös, hazug, alacsony és mocskos szándékú emberek. Mert tisztában kellett lennie azzal, hogy ilyenek is léteznek. Lehet... De az is lehet, hogy csak... túl sokat dolgozott. Igen, ma már tisztán lát. Keveset voltak együtt. Egyre ritkábban kergettek együtt lepkét, egyre ritkábban jártak színházba — inkább csak a bemutatókra, és nem akkor, amikor kedvük szottyant rá. Tényleg! Most látja csak, milyen kevés olyan dolog akadt az életükben, amire igazán kedvük szottyant! És egyáltalán?! Mi értelme volt a munkájának? Furcsa világ!

Körülbelül két órával később a szanatóriumhoz vezető úton egy sebesen rohanó autó porfelhőket kavar. Borisz élesen veszi a kanyarokat. Szakavatott megfigyelő a vezetésnek erről a fajtájáról azt is megállapítaná, hogy nem a gyorshajtás okozta élvezet miatt csinálja a vezető, hanem egyszerűen azért, mert siet. Perceken belül lefékez a szanatórium előtti tisztáson. Kiugrik az autóból, becsapja az ajtaját, és ott terem a kapu előtt. Csak ekkor veszi észre, hogy a homokos út közepén ott áll a felesége. Lassan közeledik, szemében mosoly és néhány csillogó könnycsepp. Borisz hozzáugrik, megöleli, összecsókolja, és túláradó örömmel mondja:

— Tudod, mit?! Otthagytam csapot-papot, otthagytam az egészet, nem csinálom tovább, nem megyek vissza, most már mindig veled maradok, veled leszek!

Azután kézen fogja, majd megint elereszti a kezét, és futkározásba kezd a szanatórium parkjában.

— Kergess! Fogjál meg!

Ugrál a virágágyak között, ficánkol, mint egy megvadult csikó, nevet és kiáltozik:

— Na, gyere! Szaladj! Ügy, ahogy szoktál...!

Hátrafordul, s csak akkor veszi észre, hogy az asszony egy helyben áll, és néz. Öt nézi.

— Gyere! — ismétli mégegyszer, bátortalanul.

— Nem megy... Nem tudok... Már elfelejtettem... — válaszolja az asszony, és lehajtja a fejét.

Borisz odamegy hozzá, és két tenyere közé fogja az arcát.

— Nem örülsz? — kérdi.

— Valóban otthagysz mindent?

— Igen, és mindig együtt leszünk. Kimegyünk a rétekre, két hétre a hegyekbe utazunk, kereszttil-kasul bebarangoljuk őket, hajókirándulásokat teszünk a folyón. Végig- rendetlenkedjük a várost, és azt csinálunk, ami jólesik. Akarod?

— És a munkád? Nem szeretted a munkádat?

— De... szerettem, hogyne szerettem volna! — feleli Borisz megütközve. — Szerettem, de téged még jobban szeretlek. Világos, hogy nem szerethetem, ha te boldogtalan vagy.

— Én boldog vagyok!