Irodalmi Szemle, 1970
1970/6 - Gál Sándor: Jeronimo (elbeszélés)
Lehet, hogy neked ez, amit itt teszel, s amit itt megélsz, az a boldogság, az a minden, amit egyáltalán elérhetsz. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nincs így. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy annyi a jóság benned, hogy az már bűn. Kérlek, kérlek, legyél egy kicsit gonosz, legyél egy kicsit embertelen, ne rakj Kiara tányérja mellé virágot, ne légy figyelmes iránta, ne légy előzékeny. Kiarának nem ez kell. Jeronimo átcikázott az asztalok között. Mosolygott, rendületlenül mosolygott. Barna arca fürdött a mennyezetről lezúduló fényben. Felmentem a szobámba. Nem tudtam tovább nézni Jeroeímót. Lezuhanyoztam, lemostam magamról minden vélt és valódi mocskot. Utána bebújtam az ágyba, és elaludtam. A hajnali csend ébresztett fel. A tenger hajnali csendje, amely olyan, mint a mozdulatlanság. A tegnapi viharnak nyoma se maradt. Lementem a lépcsőkön, a portás álmos szemét láttam magam előtt, csodálkozón és kérdőn. Köszöntem neki, és kifordultam az ajtón. Megint előttem volt a tenger, benne lebegett reggeli bizonytalanságom, félelmem, sósán és keserűen. Mentem a homokos parton, sokáig mentem minden cél nélkül az ébredő szélben. Az egyik parti kövön ott ült Jenonímo, fekete ruhában, úgy, ahogy az asztalok között járt délután és az éjszaka. Üres szemmel nézte a tengert, arcáról lekoptak a fények. Megfeketedett, megöregedett. Mikor vállára tettem a kezem, felrezzent. — Tudtam, hogy ez lesz a vége, Jeronimo, tudtam, és mondtam is neked, csakhogy ts nem értettél meg. Nem tehetek róla. Verje meg az isten a jóságodat, hallod, Jeronimo, verje meg az isten. Felállt, és hadarva beszélni kezdett. Egy szót sem értettem az egészből, s mégis minden, amit mondott, olyan világosan állt előttem, mint a tenger hullámaiból kiemelkedő nap. A hangjában mérhetetlen szomorúság volt, mély, fekete, elviselhetetlen bánat. Mintha a mindenség szakadt volna rá. Hallgattam Jeronimo halk mormolását, s egyre dühösebb lettem. — Hagyd abba! — kiáltottam rá. — Az ég szerelmére, hagyd ezt a marhaságot, Jeronímö. Köpj egyet a tengerbe, tépd le a napot, taposs rá, és utána röhögj egy hatalmasat, mint mikor a tenger felett megzendül az ég. Te ló, te ostoba állat! Te isten barma! Egy dagadt nő miatt csak nem fogsz nekimenni a tengernek?! Egy ilyen disznó Kiara miatt, aki minden este mással hempereg, mert neki ez így tetszik, mert neki ez így érdekes ... De Jeronimo tovább mondta a magáét. Legszívesebben nekimentem volna, legszívesebben megvertem volna alaposan, mint egy ostoba kölyköt. Ö, uram isten, de megáldottál ezekkel a hülye érzelgős állatokkal! Mintha nem volna elég a magam nyomorúsága, még ezt is a vállamra rakod. — Gyere — mondtam Jeronímónak —, gyere, megyünk Klárához! Megfogtam a vállát, és magam elé löktem. — Nyomás, öregem — mondtam —, itt rend lesz, vagy mindkettőtöket megverem. Felmentünk a szállodába. Klaráék a hetedik emeleten laktak. Bekopogtam. — Ki az? — hallottam az ajtón túlról Kiara álmos hangját. — Nyisd ki ezt a vacak ajtót! — mondtam. — Te vagy az? — Mozdulj már .. . — Megyek, csak ne dühöngj. Kinyitotta az ajtót. Mikor meglátta Jeronímót, vadul nekem támadt. — Ezt minek hoztad ide? Hallod? Minek hoztad?! — Fogd be a szád, és ülj le! Jeronimo állt az ajtóban, mint egy lüke, és bámulta Klárát. — Ez a holdkóros beléd szeretett. Érted? Beléd szeretett. Meghülyült, vagy meghülyítetted. Ül a tengerparton feketében, mintha temetésre készülne, és képzeletben a te félmázsás kebledet simogatja. Mert ez olyan fajta. Imádja a hájadat, imádja a csámpás lábadat, a lúdtalpadat és azt a bozótot, amit a fejeden viselsz... — Befejezted?! — Nem! Még azt is el akarom mondani, hogy egy szemét vagy. Öcska szemét. — Hu! Nagyon bírom az erkölcsi felülemelkedéseidet. Csodálatos. Hallod? Csodálatos ... A végén még valóban megtelek bűntudattal.
