Irodalmi Szemle, 1970
1970/6 - Gál Sándor: Jeronimo (elbeszélés)
Jeronimo. S ez olyan bűn, amit egy nő, aki odaadta magát neked, nem tud megbocsátani. Ha gonosz volnál, ha kegyetlen tudnál lenni, Kiara estére is a tied lenne. De te jó vagy, és ezt nem tudja elviselni. Jeronimo felöltözött, és elment. Az ebédnél találkozunk majd. Fekete ruhában lesz, és felszolgálja a levest, bort hoz, cipekedik a koszos tányérokkal, homlokán nehéz cseppekben ül ki a veríték. És Klára tányérja mellett egy borospohárban két szál virág lesz. Mert Jeronimo figyelmes. Hallgat, és mosolyog. Kiara pedig dühöngeni fog a virágok miatt. Jeronimo elment, egyedül maradtam a pokolban. Bölcsen hallgattam, és igyekeztem kikerülni mindent, ami felém jött. A lányokat, a szelet, a tengert, a forró homokot, a partra csapódó hullámok zaját, és az emberi lármáit. Gyökértelen életemmel így próbáltam megkapaszkodni a semmiben. De jött Olga, és tönkretett mindent. — Efendi — mondta —, nagyon szép volt az éjszaka. Örülök, hogy megszülettél erre a világra, és hogy elhintetted bennem a gyönyör magvát. — Ne mondj hülyeségeket, kérlek — mondtam neki —, légy szives, ne beszélj hülyeségeket. — Nem akartalak megbántani — mondta —; egy könyvben olvastam valami hasonlót, s azt hittem, örülni fogsz, ha elmondom neked. — Kiara egy disznó — mondtam neki. — Jeronimo miatt?! — Jeronimo miatt! És Jeronimo nem látja. Azt hiszi, a tegnapi éjszaka újraismétlődik; azt hiszi, meigiint leülünk az asztal mellé, bort és konyakot iszunk, kezét Kiara vállára teszi, táncolunk, s utána belemászunk a tengerbe szeretkezni... Mert azt hiszi, ezt ti így szeretitek, hogy Klárát így tudja igazán boldoggá tenni. Nem az ágyban, nem egy bokor tövében, hanem ebben az undorító pocsolyában, ebben a sós löttyben, ami előtt az ostoba halandók összecsuklanak a gyönyörűségtől, mert azt hiszik, hogy hatalmas, fenséges, végtelen ... — Miért mondasz ilyeneket? Miért? Te talán nem szereted a tengert? — Nem! A tengert szeretem, csak a benne levő mocskot utálom. Ennyi az egész. — De ugye, engem nem utálsz? — Nyugodt lehetsz, téged még nem utállak. Te még nem vagy egészen olyan, mint a tenger. Hanyatt fordult, szemére illesztette a sötét szemüveget, és hallgatott. Nemsokára dél lett. Felszedelőzködtünk, és elindultunk a szálloda felé. Lassan kezdtek elrendeződni bennem a dolgok. Az értelmetlenségek, a szótöredékek, az összefüggéstelen részletek lehullottak a padlóra, a takarítónő jött, összesöpörte, s kiszórta a szemétbe. Délutánra beborult az ég. A tenger megtelt tajtékkal, óriási hullámok nyargaltak széltől hajtva a part felé. A végtelenség megszürkült, villámokat szórt, és dühöngött. Később eleredt a zápor. Jeronimo szolgálatban volt. Járt az asztalok között, és kiszolgálta a gyűrött arcú türelmetlen vendégeket, akik láthatóan dühösek voltak a viharos tengerre, a beborult égre, s egymásra is. A csupasz életük miatt, amelyet ide cipeltek a tenger ege alá, hogy megteljen valamivel, amit nem tudtak megnevezni, s amit csak a messzeségben sejtettek, ami csak szárazföldi álmaikban élt. Némelyek méltóságosak voltak, mint a házőrző kutyák, némelyek komorak, mint az őskori bölények. A nők pedig, mint tavasszal a kancák. A nappali bárban ültem egy ügyvéddel, aki pikáns hülyeségeket mesélt rendületlenül, s azon ábrándozott, hogy elcsábít egy tizenkilenc éves nagyon szép és nagyon buta lányt. Ha Jeronímónaik volt egy kis ideje, odajött, és mosolyogva mondott valamit. Én bólintottam rá, mintha érteném, s ő is bólintott, mintha tudná, hogy megértettem, amit mondott. Jeronimo, öregem, ez a pokol, ez az a tiszta pokol, amibe nem a halál, hanem az élet ültetett. Ha gondolkodnál, magad is rájönnél, hegy ez így van. De te, öregem, Jeronimo, nem vagy hajlandó most még gondolkodni sem. Az isten tudja, honnan, milyen messziről jöttél ide, milyen utakat jártál meg eddigi életedben, nem mondtad el, s ha elmondtad volna se tudnék többet rólad, mint amit a hallgatásodból ismerek*
