Irodalmi Szemle, 1970
1970/6 - Gál Sándor: Jeronimo (elbeszélés)
— Az anyanyelvemen — mondtam neki —, az anyanyelvemen. — Az anyanyelvén beszélt — mondta nevetve a többi lánynak —, hallottátok? Az anyanyelvén! Milyen a te anyanyelvűd?! És nevetett, nevetett, még mikor a tengerbe lépett, akkor is nevetett. A többiek is nevettek. Jeronimo pedig felállt, és a lányok után szaladt. A víz felett sirályok kér getőztek, kitárt szárnyaikkal itták a napot. Feküdtem a homokban, és nem gondoltam semmire. Igyekeztem elrejteni magamat, igyekeztem nem létezni. Azt vártam, hogy a napsugarak felszippantsanak, mint egy csepp harmatot. De a csoda nem következett be. Harsogott a tengerpart, rikoltoztak a sirályok, és a szél tompa csattanásokkai sodorta a hullámokat a partra. Száz év, ezer év ... Mi ez itt? Mi einnyi idő a tengernek? Itt heverek a víz, az ég és a partok örök ölelkezése, örök bujasága előtt, és félek, nagyon félek, s nem tudom, mitől. Én nem hagytam el senkit és semmit, s engem sem hagytak el. Nincs, aki ezt mag tehetné. Se tegnap, se ma. A bőröm alatt mégis vad borzongásokat érzek szétáradni. Kiara ült mellém. Hideg, vizes kezét a mellemre szorította. — Hogy élsz, öregem? — kérdezte. — Köszönöm, elég jól — válaszoltam. — S milyen volt az éjszakád? — Már nem emlékszem. > — Én sem. "x — Pedig illene emlékezni — mondtam külön hangsúlyozva a szavakat. — Mire? — Például Jeronimóra. — Vajon miért éppen rá? — Ezt magadtól kérdezd, ne tőlem. A másik kezét is a mellemre szorította. — Nem érdemes emlékezni. A tenger ölelt. Csak a tengerre tudok emlékezni. — És jó volt a tenger ölelése? Nem válaszolt. Tenyerét a homokba süllyesztette, majd a felmarkolt homokot végigszórta a combján. — Mi volna, ha úgy beszélgetnénk, hogy egyikünk se tenne fel kérdéseket? — Nem bánom — mondtam —, beszélj. — Én azt hiszem, hogy az egyik éjszaka olyan, mint a másik. Csak mi cserélődünk ki mindig. És a tenger is ilyen. A tenger is és az éjszaka is kétnemű. Azzá változik, amivé éppen változnia kell. Ha engem ölel, akkor férfi, ha téged ölel, akkor nő. Az éjszaka téged is szeretett a tenger, és ongemet is. Ennyi az egész. Én nem Jeronímó- val szeretkeztem, nem neki adtam magamat, és te sem Olgát ölelted. A tenger volt, csak a tenger. — Ez csodaszép. De ha gyereket szülsz, annak nem a tenger lesz az apja, hanem Jeronimo. És Jeronimo megérdemelné, hogy szülj neki egy fekete hajú kis titánt. Istenemre, megérdemelné. — Pokoli hülyéket tudsz mondani. — Az meglehet... De ha Jeronímót becsapod, akkor ... — Akkor kinevezel becstelen ringyónak. Értem. De nem érdekel a véleményed. Teg nap nem az voltam, aki ma vagyok. — Ez tény! — fejeztem be a beszélgetést. Felálltam, és elindultam a tenger felé. Olga utánam jött, és fellökött. A szám megtelt keserű vízzel. Megfordultam, és visszamentem a partra. — Disznó vagy — mondtam Klarának —, egy förtelmes nősténydisznó vagy. Jeronimo állt fölénk. Kezében az üveget szorongatta. Üres volt. — Hopp! — mondta, és feldobta az üveget. Az üveg pörögve szállít a nap felé, és tompa puffanással esett a homokba. Vesztettél, Jeronimo, és sajnálom, hogy így van. Ha én volnék a helyedben, most fognám ezt az üres üveget, széttörném egy kövön, és ami a kezemben maradna, azt kétszer végighúznám Kiara kövér hátán. S ha üvöltene, tenyeremben hoznék egy kevés sós tengervizet, és ráönteném. Ezt kellene tenned, Jeronimo, akkor talán Kiara rájönne, hogy közted és a tenger között létezik némi különbség. De hiába minden, mert tudom azt is, hogy ilyesmire te nem volnál képes. Mert te nagyszerű fickó vagy,
