Irodalmi Szemle, 1970

1970/6 - Gál Sándor: Jeronimo (elbeszélés)

Megyek, nem nézek se jobbra, se balra. A parton, bal kéz felől a szállodák még alusznak. Furcsán, szögletesen. Valami kékség vibrál a levegőben: a tenger és az ég ötvözete. Lepörög a töredezett partokra, megfeketedik, eliszaposodik.

S ebben a lecsapódott, eliszaposodott feketeségben ott áll Jeronimo. Pucér, sovány melle barnán világít. Fejét kissé előre hajtja, és valamit néz a homokban. Két karja ágy lóg törzse mellett, mint egy fa letört ágai. Fekete hajába néha belekap a tenger íelől előszökő szél.

— Ne hidd — mondom neki —, ne hidd, hogy ez a tenger szép. Mese az egész. A tenger koszos, kátrány- és olajfoltokkal terhes. Az egész emberiség minden piszkát beleszórták. Érted, Jeronimo?! Érted?

Felemeli a fejét, rám néz, és hallgat.

— A tenger — mondom tovább — az emberiség köpőcsészéje. Te vagy itt az egyetlen ember, akinek ezt meg merem mondani. Neked is csak azért, mert egy árva szót sem értesz az egészből.

Elneveti magát, és a homokból ikibányász egy fél kagylót. Lemorzsolja róla a nedves ihomokszemeket, és felém nyújtja.

— Azt hiszed, érdekel ez a vacak kagyló? Azt hiszed, érdekel a büszkeséged és .a jóságod? Nem, Jeronimo, egyáltalán nem érdekel. Mert én az ilyen banális ostobasá .gokban már régen nem hiszek. Főleg ilyenkor, kora reggel nem. De te ezt nem is sejted. Te csak azt tudod, hogy tegnap éjszaka pokolian jól éreztük magunkat mind a ketten. De ez is tévedés. Mert én nem éreztem magamat pokolian jól. Sőt, azt hiszem pokolian rosszul éreztem magamat. De te ezt sem tudod.

Szétteríti a pokrócot, táskájából egy üveg konyakot vesz elő, kihúzza a dugóját, és az üveget felém nyújtja. Mosolyog. Fehér fogai nedvesan villannak felém. Elvessem tőle a konyakot, a tenger felé fordulok, és hátravetett fejjel iszom néhány kortyot. Ezután Jeronimo iszik. Lassú, nagy kortyokat enged magába.

— Jól van, Jeronimo, ez a konyak jólesett.

— Konyak — mondja —, konyak.

Kezét a tenger felé fordítja, és megismétli:

— Konyak.

Határozottan, magabiztosan. Egy szó, amit mind a ketten értünk. Ezt tegnap este s az éjjel is ilyen pontosan értettük már. Konyak. Igen. Minden rendben van. Jeronimo. A társaság prímán szórakozott. Nem éltünk egészen hiába. Volt egy éjszaka, amikor mindannyian megértettünk egy szót. S ez nem kicsiség, Jeronimo. A lányok is megértették, te is, és én is.

Azután kijöttünk az éjszakai tenger küszöbére, leszórtuk ruháinkat, és elmerültünk a tintafekete harsogásban. Csak a mezítelen testeik világítottak, mint Michelangelo márványszobrai; krisztusi fehérséggel, igen, Jeronimo, igen, és láttam, hogy boldog vagy. És igazad volt, hogy boldog tudtál lenni. A szerelem sós ízeit érezted a tenger ölelésében. S az éjszaka — hiába hitted másként — nem takart el bennünket. Ezüst- hídon nyargaltak a szerelem hófehér lovai, át, egész a túlsó partig, amelyről azt hit tűk, sohasem érjük el. De te biztosan elértél odáig. Én korábban kifulladtam, hamarabb ■elnehezültem, mert szokatlan volt számomra ez a vágta a hullámok felett átívelő ezüsthídon. Dehát te ezt sem érted.

S azt sem, hogy bennem ebből az egészből semmi, de semmi nem maradt. Mert belőlem minden kihull az első pillanatban, én nem tudok magamban megőrizni semmilyen emléket. Látod, Jeronimo, ilyen vagyok én. S tudom, te is kihullsz belőlem, pedig, ha valaki, hát te megérdemelnéd, hogy megmaradj, ha másért nem is, legalább azért, mert láttalak boldognak. S ez olyan ritka élmény, amit nem szabadna elveszítenem.

Jeronimo belegázolt a reggeli hullámokba. Végigfeküdt rajtuk, és megfontolt kar csapásokkal ellenük indult.

— Hej! — kiáltott felém, s kezével intett, hogy kövessem.

De inekem semmi kedvem nem volt a tengerhez. Az éjszakai ölelkezéseket láttam a hullámokban, a felszabadult testeket, amint egymásba fonódnak, és hemperegnek a sekély vízben. Nem, nekem nem kellett most ez a tenger.

— Jeronimo — kiáltottam —, hallod, Jeronimo?! Ez a tenger tegnap éjszaka felfalta a gyermekeidet. Megette fiaidat és lányaidat. Mocskos szájával felhabzsolta utódaidat, érted, Jeronimo?!