Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - HAZAI FÓRUM - Duba Gyula: A kor valósága és a szellem (Gondolatok Fábry Zoltán Korparancsáról)

vissza a költőhöz, az írástudóhoz, a művészethez! Mi az, ami ma is időszerű a Kor- parancsban? A konfrontáció és tanulságszerzés érdekében idézzük újra Fábryt: „De mi élni akarunk és épp ezért elfordulunk a haldoklóktól, a bizonytalanoktól, a semmibe meredőktöl, az egész kapitalista világtól, és beállunk az élet, az elkeseredés, a tisztító vihar harcsoraiba, hogy a halál percében életet, célt, programot dokumentáljunk, hogy változva változtassunk." És még egy mondat, melyben Fábry Ballt idézi: Egy dolog cáfolhatatlan: aki egzisztenciájáért, helyzete megjavításáért küzd, azé a szívósabb akarat, azé a világos, tántoríthatatlan célkitűzés, és épp ezért övé az emberi gondolat." Milyen szellemi magatartást sugall számunkra a Korparancs? Fábry többször leírta a meghatározást: a szlovákiai magyar irodalom — létirodalom. Visszatérve a kérdésre: kinek volt igaza — úgy látom, helytelen a kérdésfelvetés. így nem közelítjük meg vele az igazságot. Legalábbis nem az életet szolgáló igazságot közelítjük meg vele. Egy valóság mindig a részigazságok több változatát tartalmazza, s az általunk elfogadott értékrendtől függ, hogy melyiket fogadjuk el meghatározó igazságnak. S ebben az értékrendben szerepelhet a művészet igazsága, a forradalom igazsága, a korszellem igazsága és még más nézőpontok igazságai, melyek nagyon ritkán fedik egymást az időben. A lét ellentéteiben valósul meg, és aki együtt gondolkodik a valósággal, nem kerülheti el a tévedést, mert a valóság Is tagadja önmagát. (Egy kérdés: mikor teszi lehetővé az idő, a kor az objektív, nem demagóg igazmondást, a helyes felismerést? Csupán bizonyos időtávlatból, vagy a jelenben is?) S művészetek és a valóság egymással kölcsönhatásban, hol közeledve egymáshoz, hol távolodva, tehát lényegében külön utakon jár. Számunkra — úgy vélem — fontosabb feleletet keresni arra a kérdésre, hogy Fábry tehetett volna-e mást? Közhelyként hat, ha leírom

— mások is leírták már —, hogy nyugtalanítják őt a háború lehetőségei, az emberiség sorsa stb. S valóban közhely is, mely egy bizonyos írótípuson belül többekre érvényes. Közhely azért, mert csak az eredményre — az okozatra — utal, és nem néz a lényeg mögé: mit jelent emberileg — fiziológiailag és pszichológiailag — az állandó és csillapíthatatlan nyugtalanság, a megszakíthatatlan lelki feszültség és figyelem? A valóság által determinált Fábry végletes és örök nyugtalanságra ítélt író. Magával a korral viaskodik. A csak író, a csak művész csupán a kor anyagával vagy önmagával. Fábry nyugtalanságának nincs és nem lehet vége, mert a kor nem ad megnyugvást. A művészt egy-egy sikerültnek érzett műve átmenetileg megnyugtathatja. S ha munkájával elégedett, egy látszólag nyugtalan külső alatt akár állandóan kiegyensúlyozott, nyugodt maradhat. A művészet nyugtalansága és a valósággal viaskodó forradalmár nyugtalansága nem ugyanaz, mert a valóság — úgy tűnik — sokkal hálátlanabb nyersanyaga a tettekre szomjazó tudatnak, mint a műre szomjazó esztétikai indulatnak. Az igazat mondás vágyának nyugtalansága más, mint az esetleges hitetlenség nyugtalansága. S a művész a hitetlenséget is megengedheti önmagának, a kételkedést is, így is alkothat jót és nagyot. Teremthet — művészetet. A művészetben a játék eleme, a fokozott lehetőségek igénye is jelen van. A művészet valóban lehet menekülés. A művész alkotómunkája árán valahogy kiegyezik magában a valósággal. Megteremti a valóság legyőzésének illúzióját. (Tévedés ne essék, nem a művész szerepét bírálom, hanem a valósággal szembeni aktív állásfoglalások lehetőségeit, a szellemi viszonyulás módozatait kutatom.) A végsőkig lemeztelenítve a kérdést, így is mondhatnám: aki élhet, az kacérkodhat a halállal, de aki létében fenyegetett, az csak élni akarhat. Önmagát tagadja meg, ha nem ezt teszi. Űjabb közhely: ma az emberiség létében fenyegetett. Kérdés: mikor rezignál az író, mikor adja fel önmagát, hol a határ? A Korparancs írója az általános kiábrándultság, degeneráltság és hitetlenség korában — a kötet időszakaszában — hisz. Pedig a modern ember számára sokkal nehezebb hinni, mint hitetlenné — cinikussá — válni. A civilizáció a hitetlenek számára illúziókat gyárt sorozatban. Fábry hisz abban, hogy még nincs minden elveszve, az ember megmenthető, s a mód adott: forradalom. Azoknak a nagy hívőknek az egyike ő, akiket koronként feltétlenül igényel a történelem, hogy képviseljék és hirdessék az ember életigényét. S a tudat forradalma sem fejeződött még be; Fábry szellemi attitűdje még sokáig példájuk lesz az írástudóknak, mert olyan elemet tartalmaz, melyre az emberiségnek léte végéig szüksége lesz. Hite: korparancs.