Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - HAZAI FÓRUM - Duba Gyula: A kor valósága és a szellem (Gondolatok Fábry Zoltán Korparancsáról)

feladata vain, az életet, az ember érdekeit 'kell szolgálnia. S ez egyet bizonyít: Fábry, Korparancsában az emberi tudat forradalmának a képviselője, a szellem forradalmára, aki a közéleti aktivitás lehetőségéül az írott szó eszközét választotta. S mint forradalmárnak, a stratégiája egyenesvonalú, és következetlenségei átmenetiek, taktikai jellegűek, melyek mélyen a kor valóságszemléletében és hangulatában gyökereznek, a húszas évek marxista gondolkodásának cél-központúságából, türelmetlenségéből és radikalizmusából erednek. (S egyfajta nagyon konkrét veszélyérzetből, melyről még később lesz szó.) A forradalmár a jövő embere, a mában is a holnapért él, s a célul kitűzött vízió érdekében könnyen elfogulttá válik. Fábry — hangsúlyozom! —, a forradalmár nem olyan elfogult, mint az utókor felületesen megítéli. 1931-ben írja: „Dogmatikusok vagyunk, egyoldalúak, egy eszme, egy tan börtönlakói, emberek, akik bezáratták magukat a »vörös elefántcsonttoronyba«: így látják mások. Azok, akik a saját igazolásukra mindenáron így akarják látni. Es igazuk van: mi egy meggyőződés foglyai vagyunk, és csak annyiban érünk valamit, amennyit — irodalmon túl — mint felhasználható valóság jelentünk. Dogmatikusok vagyunk, ha úgy tetszik, aszkéták. Mindenki más — a szabad, a független, a mindenen felül álló író — a szabadság szabadosságát, a menekülés, az elzárkózás, a rezignáció őszi szépségét, a mozgás ritmusát, a végtelenbe vágtatás felelőtlenségét, a fantázia színességét választhatja, és még jutalmat is kap érte, elégtételt, mert elmondhatja magáról, és mások is mondhatják: független, egyéni. De ez a »függetlenség« csak a saját becses személyének szóló függetlenség, melynek nincs köze a tömegek ellentétes irányú kollektív szabadság- vágyához. Ha az író látja, ismeri, és mutatja a tömeg, a valóság kínját és vágyát: már nem lehet független. Az egész »objektív« és írói »jüggetlenségi« komédia tulajdonképpen nem más, mint menekülés a kor, a tömegharc, az osztályharc nehéz és nem éppen veszélytelen munkája elöl. A független író egyszerűen elmenekül a kortörténés, a korfelelősség elöl, és elmenekül oda, ahol pózos fájdalomban és veszélytelenül játszhat a kor anyagával, ahol ezt művészetté lehet kiélni és így kielégülni." (Figyeljük meg nála a dogma szerepét és lehetőségét!) S még előbb, már 1929-ben a frázis fogalma merül fel nála Taraszov regényével 'kapcsolatban, majd két év múlva, a Népszava egyik cikke kapcsán írja: „Nekünk tehát nemcsak a kapitalista kultúra ellen kell küzdenünk, de a proletárkultúrának, a proletáröntudatnak ilyen cukros felhígítása, ilyen meghamisítása ellen is.” Lényeges marxista felismerés: Fábry már a kezdet kezdetén kótfrontos harcra készül. A józan ész logikája uralja és szabályozza a forradalmár szenvedélyét, s bár egyes írásaiban (Kétféle kultúra, írástudók árulása) már-már a demagógia sablonjába öltözve jelennek meg egy jövendő kultúra körvonalai, a kritikus ítéletei újra meg újra visszahajolnak az élt valóság talajára. Az alkalmi agitátor újra szellememberré válik; a tudat forradalmárának gyakorlati tette az agitatív, meggyőző erejű és népszerűsítő szó, ismertetés.

A Magyar rapszódia 1932 című írás valamivel itúl van a kötet közepén, s a Korpa- rancs időszakaszának az utolsó negyedén. S ebben felvillan az első látomás, Sallai és Fürst kivégzése kapcsán körvonalat nyer egy korai vízió: „A rádió, a repülőgép korában élünk, a korlátlan lehetőségek idején. Mégis: a rekordőrületnek, a hullámsebességnek is vannak határai, de a magyar középkornak, ennek az Európa közepére konzervált feudális csökevénynek nincsenek. El, virul, és a rémdrámák rőt fényében harácsol és akasztat, vélnéd, a kortól határokkal légmentesen elzárva, és íme: itt is, ott is, Beregszászon vagy Komáromban mégis felpislákol egy-egy örömtűz, mely középkort köszöntve fertőzi magát világgá, hogy a német fasizmus a magyar kamerád vállát veregethesse, és tovább dicsérje az egyetlen biztos fegyvert, a példaadó magyar középkort: »Magyarország az egyetlen igaz és alkalmas receptet alkalmazta. Németországnak sem marad más hátra, mint ezt a példát követnie.« (Völkischer Beobach- ter).“ A következő írás már a Német valóság. 1933 március. Hitler. Alig név még és közelről sem rém, legalábbis nem mindenki számára, s már Fábry „személyes ellensége“. Nem véletlenül. Fábry internacionalista! S nála ez többet jelent, mint általában másoknál. Internacionalizmusának magyarázata előtt szólnom kell röviden a fogalom történelmi szerepéről. A descartesi Cogito, ergo sum nemcsak ipari forradalmat eredményezett, hanem polgári nemzetfogalmat is, nemzeti önérzetet, nemzeti megkülönböztetést és elnyomást. Az ókori római még polgár volt a többiekkel szemben, de a középkori népi jellegű, határok nélküli együttélés után a XIX—XX. századi ember már