Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - HAZAI FÓRUM - Duba Gyula: A kor valósága és a szellem (Gondolatok Fábry Zoltán Korparancsáról)

ber, a marxi megfogalmazás értelmében a történelem alanya és tárgya egyszemélyben, sorsa alakítója és eszköze egyidőben. A modern demokráciák is ebből az igényből születtek: az ember bele akart szólni saját történelmének az alakulásába. Lázad az irracionális, a sorsszerű, a kiszámíthatatlan ellen. Az emberi ész önmaga nagyszerűségének és erejéneik a tudatában kiadja a jelszót: legyőzni és uralmunk alá hajtani a természetet! A műtermészet víziója történelmi távlatokban nézve nagyon rövid időn belül valósággá válhat. De közben valami történt: a diadalmasan emelkedő ember egyszerre szemben találta magát — önmagával. Mint ellenséggel, önmaga ellenségével. Az új helyzet gondolati értékelésének eredménye, Marx elmélete, az embertechnikai létfeltételeinek és lehetőségeinek az elemzése nemcsak új világmagyarázatot, hanem új magatartásformát és erkölcsöt is kínál. Társadalmi-embori megújhodást és új életet ígér. S mindezt a logikára és tudományra hivatkozva, az ész nevében teszi. Innen átütő hatása és életereje; közvetve vagy közvetlenül megtermékenyítette, illetve meghódította a huszadik századi modern gondolkodást. Törvényszerűen. A korszerű emberi gondolkodásnak (észnek) olyan filozófiára van szüksége, mely támogatja őt önmaga kiteljesítésében és az egyre bonyolultabbá váló társadalmi összefüggésekről, tiszta képet villant fel. A világot gazdasági válságok hulláma borítja el, Spengler, „a Nyugat pusztulásának amatőr jósa" Európa kultúrájának a végromlásáról beszél, a beteg valóságot hullafoltokként lepik el a válságjelek; nem csoda, hogy a két háború közötti európai avantgardista művészet teljes egészében szociális ihletettségű és látószögű. A fellángoló és levert forradalmak emléke, a Szovjetunió léte és eredményei megalapozzák az általános marxista gondolkozás légkörét, szellemi átütőerejét és komolyságát. Ilyen körülmények között teszi Fábry — a szellemember — feltétel nélkül magáévá a marxizmus fogalmi rendszerét és gondolati módszereit. Egyéniségének lényege forradalmi gondolkozásának következetességében és — sokak által kifogásolt — intenzitásában fejeződik ki. Egy példa: kvaterkairodalom. Fábryi fogalom, elutatísó; gúny és irónia. A jelenség, amelyet megjelöl, káros, de objektíve létező, és néha úgy tűnik, hogy szükségszerű. A nemzetiségi lét: kvaterkalét. önmaguk hibáján kívül kicsinyes létre ítélt, apró szorongásoktól űzve barátot, társat, bátorító kezet kereső, régi múltat melengető, jövőt aggódva szemlélő emberek „kvaterkázása“. Elmossa az igazi értékeket, külső szempontokat fogad el, mert nincsenek belső szempontjai. Romantika nélkül nem lehet meg, de nincs érzéke ahhoz, hogy a szentimen- talizmustól megkülönböztesse az egészséges romantikát. Nincs saját történelme, csak emlékei, nincs egységes tudata, csak rossz közérzete és gátlásai. Hatalmon kívüli, ezért helyette a „magunkon béviili" „közénk, illetve közülünk való“ kritikátlan, érzelmes módszerét gyakorolja. Nehéz nélküle elképzelni az életet, mert valahol a nemzetiségi létben gyökerezik — sajnos! —, de a szellemet elveszejti. Posvány, melyben jól érzik magukat az emberek. Kicsit biztonságban érzik benne magukat, és ezért részben visszatér az öntudatuk. A kvaterkát csak a nagyon erős egyéniség ignorálhatja ezeken a tájakon. Fábry sokszor, nyilvánosan és mélyen elítélte. Ezért a Korparancs a középeurópai forradalmi gondolkozás történetének komoly, számottevő értéke lett.

Harc a forradalomért. Fábry vitája az aktivistákkal (Kassák) a kor szellemi aktivitási lehetőségének a keresése. Fábry tényként állapítja meg vitacikkeiben, hogy a forma forradalma nem helyettesítheti a valóság forradamát. A következő írása (Oj valóság — új irodalom; 1929) már a szovjet irodalommal foglalkozik. Fejlődése logikus, útja tudatos. Meggyőződéssel köszönti és minden más szellemi érték fölé helyezi a fiatal szovjet valóság irodalmát. Az író: „hirdető munkás“. A regényhős: „az új ember, a közös ügy atomja." A logikai következetesség — mintegy a gondolat tehetetlenségi lendülete — túlhajtja ítéletét: „A kollektív ember megszületésének ténye természetszerűen minden én-irodalom halálát kellett hogy jelentse." Űj heroizmusról ír, de odább kitűnik, hogy nem ragadtatja el magát végletesen, értékelésében felelős és fegyelmezett: „Az új orosz irodalom végeredményben csak előkészület, csak úthódítás, levegőtisztítás, kifejezője egy heroikus, világot átfogó új életkísérletnek, de ez az új irodalmi cél kísérletezésében és töredékességében etikusabb és igazabb, mint az egész nyugati hatalmasan fejlett s ragyogóan kivilágított kultúrtorony, mely gőgösen büszkélkedik, de melynek nincs meg az a minimális ereje, hogy kenyeret szeljen, hogy kenyérszó legyen: élet és tömeg legyen." Az ítélet szigorú, de ha a kor pusztuláshangulatába helyezzük, nem természetellenes. Fábry világában a művészetnek szerepe,