Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - HAZAI FÓRUM - Duba Gyula: A kor valósága és a szellem (Gondolatok Fábry Zoltán Korparancsáról)

kelljen igazában benne lennie. Az entellektiiel kibúvókat; kifogásokat keres és gyárt önigazolására, és ebben a bújósdiban aztán ki is merül minden ténykedése. A legjobb esetben (ha őszinte) ő lesz a kétségbeesett ember igazi típusa. A talajtalan, a reménytelen, a mindent megpróbált és mindentől megcsömörlött ember, aki már csak messiási csodákban hisz, és a változást kívülről, másoktól várja. Pedig inkább semmi, inkább elhallgatás, mint a rezignáció szépséges mérgét terjeszteni, mely az aktivitás forradalmi fluidumát fertőzi, és így végeredményben — negatív ellenforradalom. Akárcsak a részvétbacilus. Részvét, jóakarat, irtózás — állásfoglalás helyett. Az író, az entellektüel egyszerűen kiéli magát a részvétben, csak hogy ne kelljen kellemetlenkedni, kérdőre vonni, megállapítani, tényt, vádat leszögezni és — változtatni. Részvét: egyforma a vágómarha, a tehetetlen kisborjú felé, és a részvéttel tehetetlenné, sajnálatossá szuggerált proletár felé. Es ezzel a dolog el van intézve. Az entellektüelt végeredményben egy egész összegyártott rafinált rendszer védi meg a valósággal való összeütközéstől.“ Fábry Itt már a forradalom képviselője. Ezt mondja: „Osztályharcot az imperialista háború ellen! Pacifizmus nem segít. Bűn. Szeretet nem változtat, csak konzervál." Kinek volt hát igaza? Mert az utókor értékelni akar, hogy a múltból tanulságot merítsen a jövő éléséhez. Úgy vélem, az általános — időálló — igazságok keresésénél először a kor determinálta igazságot kell megkeresnünk. Az adott kor valóságát kell megvizsgálnunk mint az értékteremtő gondolkodási folyamat közegét és a lehetséges művészi igazságok ihletőjét. És értékelnünk kell, mit jelez Fábry szellemi aktivitásának és gondolkodásának európai méretű adatgazdagsága a szűk és kicsinyes szlovákiai magyar valóság lehetőségei között.

Harc a valóságért. Fábry gondolkodásának alapmotívuma lelki alkatán túl életkörülményeiből — korai betegségéből, magányából — következik: erősen aktív, a valóságra hatni akaró gondolkodás ez, de elsődlegesen a szellem elvont valóságára támaszkodik. Elemző logikája elméleti indítékú; innen kérlelhetetlensége, kritikai szenvedélye, pontossága és (néha) — egyoldalúsága. Szokás emlegetni tévedéseit. Tértől és időtől függetlenül, egy más kor valóságának a talajáról bírálva, anélkül, hogy összefüggéseikben vizsgálnánk őket. Szokás Fábryt minősítés nélkül magasztalni vagy bírálni, arra hivatkozva, hogy nehéz — vagy lehetetlen — minősíteni. Ki ő: költő, kritikus, esszéíró vagy gondolkodó? Véleményem szerint egy kicsit mindnél kevesebb és ugyanakkor lényegesen több is mindezeknél. Valóban nehéz őt minősíteni. Egyénisége erős

— és izgalmas — ellentmondások kölcsönhatásában teljesült ki. Gondolkodása elvont jellegű, de tárgya az elsődleges társadalmi valóság, s értékeléseiben az elmélet és gyakorlat dinamikus szimbiózisa feszül, a szellemi valóság kritériumait az élet valóságával egyezteti. Nem épít fel egyetlen gondolati rendszert — bár téziseket és sarkigazságokat megállapít —, a világról való ismereteit, véleményét nem akarja egy statikus elméleti keretbe foglalni; erre nincs is szüksége, mert — éppen a Korparancs- ban — elfogadta és magáévá tette a marxizmust, a kommunista társadalom tudományos elméletét. Legjellemzőbb vonása, hogy szorosan együtt gondolkodik a korral, s az emberi lét ellentéteiből felépülő valóság egyrészt igazolja, majd legyőzi (de nem cáfolja), és végeredményben hitelesíti őt. (Itt jegyzem meg, hogy meggyőződésem, Fábryt — híres tévedéseit — nem kell megvédeni vagy mentegetni, erre neki nincs szüksége; annál nagyobb szükségünk van viszont nekünk arra, hogy megismerjük a marxista gondolkozás törvényszerűségeit, a fábry i tisztaságban való lehetőségeit és korlátait, s a fizikai valósághoz való dinamikus viszonyát.) Mert Fábry igazában nem a menekülő költővel és áruló írástudóval vívja harcát, hanem a valósággal. Amikor azt írja: „A költő valósága: a kor valósága! Egy lépéssel tovább: már a jövő valósága. Egy lépéssel vissza: menekülés, játék, szándék, mihez nincsen közünk: vers", itt ugyan a proletárvalóság átérzését kéri számon, de egy magasabb szintű valóságismeret és érzés nevében; ő a valóság olyan ismeretéért és birtoklásáért küzd, melynek igazságát a változtató tett sikere és életereje bizonyítja. A változtatás igénye a tudós igénye: ismerem a törvényeket, a lényeget, hatalmam van felettük, uralom őket.

Legalább két évszázadra nyúlnak vissza az ilyen típusú valóságismeretnek a gyökerei, és korunkban kezd lombos fává terebélyesedni igazán. Amikor Descartes és társai a gondolkodást tették meg a lét alapkritériumává, az iparosodás mára tudományos-technikai forradalommá növő folyamatát indították el. S ez a fejlődés alapjaiban változtatta meg az ember valóságát, életét és világképét. Ebben a folyamatban az em-