Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - HAZAI FÓRUM - Duba Gyula: A kor valósága és a szellem (Gondolatok Fábry Zoltán Korparancsáról)

mével néztem, és az entellektüel korparancsát jelentettem: Változni és változtatni. Változtam és változtattam.“ Nem minden költő-író akarta ezt. Nem akart mindenki változni és változtatni. S akik nem tudtak vagy nem akartak változni, törvényszerűen szembekerültek Fábryval. Illetve szembekerült ő velük. Könyörtelenül. Következetesen és alig kivédhetetlenül.

A Korparancs egyik központi alakja a költő, az írástudó. Minősítése — néhány kivételtől eltekintve — inkább elutasító, negatív. Fábry a húszas évek elején korán felismerte, hogy az önmagába néző, lelki gyötrelmeiben gyönyörködő költő, az En megszállottja — Narcissus — meddő eszmény és ábránd, öncsalás. A kötet első írásában (Emberirodalom 1914—1924) expresszív szenvedéllyel és pátosszal fogalmazza meg az utat Narcissustói az Emberig. Az út alapkövei az általános embererkölcs valamilyen körvonalazatlan s ezért általános aktivitás irányában igazodó fogalmai: Testvér, szintén ember, ember ébresztés, felelősség, a mindenség elé álllított ember, szenvedésember örömember, szeretet, valóság, a szó a tett kezdete, költő-szamaritánus, emberjenség, emberirodalom. A fábryi fogalmak érzelmi alapja: a háború végzetes élménye és a nemzetiségi lét hatalmonkívüliségi-tehetetlenségi tudata. A történelem ítélőszéke elé állított magyar tájékozódása, valóságvizsgálata. Kiútkeresés. Az esetlegessé vált lét tudatosítása és megvédésének igénye. A veszélybe kerülő és biztonságában megrendített ember önmaga védelmének módját keresi, fegyver után néz, és azt az erkölcsben találja meg. A meghirdetett erkölcsben, a tetté minősülő szóban, a költő egyetlen aktivitási lehetőségében: a közösségért való tett szükségességének a meghirdetésében. Igazi bátorság ez, férfibátorság, mert az embernek először a maga apró retteneteivel és nagy belső szorongásaival, kétségbeesésével kell szembenéznie és azoknak kell fölébük kerekednie. Nem az a bátor, aki nem ismeri a félelmet — az lehet tudatlan, érzéketlen vagy felelőtlen —, a valóban bátor ember az, aki legyőzi magában a félelmet, mintegy megvív vele, és tudatosan fölébe kerekedik. A Korparancs a félelmen való felülkerekedés és az aktív bátorság ragyogó példája. S ennek az írástudó magatartásnak korabeli ellenpólusa — Fábry megfogalmazásában — a „menekülő“ költő. Kassák, aki „megtalálta a káosz idején, a kristályhideg cellába zárt fegyelem életét, formaéletét.“ S a minősítő jelzők szigorúan és keményen peregnek: „beszéd és értelemgyakorlat“, „élő alvajárás“, „Védekező magány“, „Elet, tehát százszázalékos realitás helyén — művészetkonstrukció mint öncél", „formamenedék". Azután: „a kor szociális parancsával játékosan küzdő és fölényeskedő írástudó legveszedelmesebb típusa: Márai Sándor.“ „A holtpont bűvésze és írástudója." És Mécs László második kötetének a költészete „dalolás, de ez a dal: mákony, ópium, mert valóságot elködlö, csak lírává hamisító kísértés, dallá kivirágzott semmitmondás, falazás...“. S tovább: „Forbáth javíthatatlan költő. Nagy költő. De az osztályharc, melyet vállalt, mást követel. Kevesebbet, nehezebbet...“ A harcban nincs kímélet: „Karinthy úr hallgatott és hazudott: »a hallgatás a lelkiismerettel megáldott író kötelességeA Kassákkal való híres vitában merülnek fel a szavak: tömeg, osztályharc... A forma permanens forradalma és a valóság korparancsa — forradalma — találkoztak és összecsaptak. Ki lett a győztes? A pontos válaszhoz tudni kellene, hogy mi a szerepe a művészetnek az ember valóságában? Az értelme.. ? Meg kellene vizsgálni, hogy az író mikor adja fel önmagában a világgal való harcát, mikor rezignál! Fábry egy adott korban, adott fizikai és szellemi valóság igézetében hadat üzen a „menekülő“, az „áruló“ írástudóknak, akik csak verset, csak regényt írnak, csak művészetet teremtenek, mert sejti, hogy a művész számára valahogy eljött a nagy lehetőség embert teremteni, valóságot formálni, forradalmárrá lenni. Ezért küzd „az entellektüel önkény irodalmi játéka ellen", melyben „a vers: kiélési forma", ,,a líra: óhaj", megsemmisítő hadjáratot visel a kor polgári irodalma ellen. „Polgári Irodalom? A kapitalizmus összkultúrája a legfelső fokon a precíz halálgépeket és flottacsodákat termelte ki magából. A polgár stílszerűen Keyselringet olvas, és mérges gázokat gyárt. Ugyanakkor a haldokló polgári kultúra sose volt szépségben zengi önmaga hazug halálénekét. A haldokló polgári kultúra a bizonytalanság pesszimizmusát, a temetés szépségét aktivizálja és kamatoztatja: a hullamérget továbbcsókolja, hogy így a pusztulásba magával rántson mindent. Utá nam az özönvíz: a felelőtlenség primersége árulkodón és szemtépőn mindenből kiütközik. Az entellektüel? Jól érzi magát: mindenen túlvan, hogy semmiben sem kelljen benne lennie. Vagy: mindenben benn van, mindenütt ott van, hogy semmiben sem