Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - HAZAI FÓRUM - Duba Gyula: A kor valósága és a szellem (Gondolatok Fábry Zoltán Korparancsáról)

pontot szögezek le: Fábry munkásságát, ítéleteit és értékrendjét, tehát írói valóságszemléletét alapvetően és elsődlegesen a szlovákiai magyar szellemiség talaján állva, a hazai magyar irodalom keretei közöitt vizsgálom. S ennek alapja a következő felismerés: a példás emberi magatartások, erkölcsi szimbólummá nemesedő gesztusok, szellemi értékek és gondolati tettek mindig egy szűkebb közösség (család, törzs, népcsoport vagy réteg, nemzetiség, nemzet) keretein belül születnek, s innen indulnak — jó esetben — szélesebb körű, akár világ'körüli „útjukra“. Az emberi értékek születésének melegágya, talaja és lehetősége a közösség. Fábry szellemi tettének elsődleges közege a szlovákiai magyar valóság. S ebben a valóságban aligha volt Hitlernek kérlelhetetlenebb ellenfele, mint ő. (Később látni fogjuk, hogy a szellemvalóság határainak tágításával Fábry hatósugara is növekszik, fölénye megsokszorozódik, és harca egyáltalán nem kelti a Don Quijote-i szélmalomharc benyomását, Hitler számára mindvégig veszélyes és nem lebecsülendő ellenfél marad.)

S mindezen túl elemzésemben még két szempont vezet:

1. úgy érzem, hogy Fábryt magyarázva és minősítve csak akkor lehetünk vele és önmagunkkal szemben igazságosak, ha munkásságát azok között a hatások és lehetőségek között vizsgáljuk, amelyek az adott korban körülvették és valóságszemléletét meghatározták;

2. a Korparancs klasszikussá „érése“ kapcsán magától értetődőnek tartom elgondolkozni szűkebb valóságunk — nemzetiségi valóságunk — sajátos jegyeiről, komplexitásáról illetve körülhaitárolhatóságától, vagyis önálló létéről, mely egyben életvalóságot s így számára jövőt is jelent.

Harc a költővel. A Korparancs az Emberrel kezdődik (1924-ben) és Hitlerrel végződik (1934-ben), közben tehát egy évtized — a könyv felölelte időszakasz — telt el. Ha a szlovákiai magyar valóságban ennek az időszaknak az érzelmi és indulati összefüggéseit vizsgáljuk, legjobban tesszük, ha nyersanyagért, adatokért a kor hazai magyar költőjéhez fordulunk. Fábry — aki lénye mélyén költő — valahol — így összegezi az ő személyes évtizedét: „Volt idő, amikor hittel, tollal nem voltam más, csak magyar, szomorú, talajtalan magyar, aki vak fájdalmában egyforma ellenséget látott Masarykban és Leninben, esetiekben és kommunistákban. Vannak, akik tudnak még erről a régi magamról, és voltak, akik diszkreditálásomra a proletariátus felé akarták játszani ezt a tromfot. Hogy miért nem tették, nem tudom. Hallgattak, és én is hallgattam. Ma eljött az alkalom, hogy én magam játsszam ki ezt a tromfot — nem magam, de Hitler ellen. A tét tehát én vagyok, mindaz, amit én jelentek, mindaz, ami lettem, annak a szellemnek a segítségével, melynek Hitler hadat üzent.

Amikor gyerekfejjel, tiszti allűrökkel terhelten, a frontról visszabuktunk az ismeretlen életbe, és láttuk, hogy az a fogalom, az az érzés, melyet — sár, vér, piszok, tetű, kolera és halál ellenére — talán csak mi éltünk meg valóságillúzióvá: a »haza« mint lesz siratnivaló semmi, akkor ki csodálkozik azon, hogy mi csak ezt az érzést élhettük tovább első bódultságunkban. Impresszionista lelkek voltunk, érzésemberek, a XIX. század esztétikai kultúrájának és egy szalmalángpatriotizmusnak a neveltjei, fiatalok, akiket más eszme még nem érintett. En ma már nem csodálkozom, hogy én voltam, és csak én lehettem az, aki Trianon napján magára öltötte a hadnagyi uniformist, a sapkarózsa helyére gyászkokárdát tűzött, és néma daccal kisétált az utcára, hogy a cseh csendőrök elvigyék. Egy emberséges hadbíró elé kerültem, aki megértett és hazakergetett. A dalia örök időkre letört bennem, a frontok tüdőemléke is megtette a magáét, és én a fekvőszék foglya lettem. Es itt, a fekvőszékben — a meditáló mozdulatlanságban — kezdtem látni, szenvedni, élni és megváltozni. A filo- zopter, aki nagyszerűen ismerte a kódexek irodalmát és az Árpád-házi történet kút- forrásait, egyszerre csak más könyvek után nyúlt, német könyvek után, előbb próbálkozón, később egyre tudatosabban új könyvek, új világ felé, a kétségek, dacok és bizonyosságok könyvei felé. Megismerte azt az irodalmat, mely a főbe kólintó háború után először lett az egyetemes szenvedés, az egyetemes megújhodás hangja és vádja, és mely máig is megmaradt kortársi kötelességnek és felelősségnek. Itt és így ismertem meg a háború utáni embertörténetnek az orosz szociális építés melletti egyetlen pozitívumát: a német emberirodalmat, a marxista szellemet, mindazt, aminek hatása és továbbélése pontosan kimutatható az összes nemzetek szellemiségében. Szobám négy fala hihetetlenül kitágult: a világ szociális valóságát éltem, a marxizmus sze