Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - Šútovec, Milan: A kuporgó

távolinak. De azért a táskájával eltakarta a foltot a nadrágján. Közben a villamos kerekei megcsikordultak a síneken, és a nő leszállt.

Azonnyomban érezte, hogy ötlete nevetséges: leszállni, és rendőrként követni valakit. Megértette, hogy lehetetlen leszállnia evvel a növel együtt, éppen azért, mert ezt kívánta: sohasem 'tette meg, amit kívánt. Ez olyan 'tökéletesen jellemezte, hogy bármilyen kivétel önmaga megzavarását jelentené. Leszállni a bizonytalanra. Nem, képtelenség, nonszensz ... nevetséges.

De azután: a hátsó ablakon keresztül látta őt, amint lépked, ahogy viszi a táskáját, a saját vagy kölcsönzött Iván Gyenyiszovicsát... időnként a nő is megfordult, és míg a villamos nem ért a következő sarokig, biztosra vette, hogy legalább egy futó mosolyt vár tőle. De nem mosolygott, csak bámult, és úgy gondolta, legközelebb megszólítja. Aztán Ismét bement a kocsiba, és azon 'töprengett, miért ülnek még mindig olyan szorosan az emberek, minit amikor a város másik végén felszálltak; miért olyan közel egymáshoz — az öregasszony a másikhoz, a vasutas a főiskoláshoz — pedig körülöttük, mellettük és előttük annyi az üres hely.

Először is az út fölfelé a meredek lépcsőkön. Félúton meg kell állni, hogy az ember elhiggye: ami hátra van, semmivel sem meredekebb, mint a már megtett darab; azután az az út, ahová a nyári záporok idején a víz kődarabokat sodor a szőlőkből. Foghíjas út, alig valamivel kevésbé meredek, mint a lépcsők; oldalán kis házak — az udvaron a fiú nyírja a nagyapa haját — az asszony kertet ás — a férfi tisztítja a csatornát — macskaköves út; és azután hosszú és mély vízmosás, benőve akácokkal és mogyoróbokrokkal; az az út hazafelé, olyan út, amelytől kifullad, és az ajtó előtt ki kell fújnia magát, hogy a kulcsával beletaláljon a zárba.

Lassan tette meg az utat, mégis sokáig ült a szobábain az öreg széken, míg rá tudott gyújtani és a füstöt magasan a mennyezet felé fújta.

Azután papucsba bújt (nedves volt), és teszilnadrágját melegítőre cserélte; a konyhából áthozta a villanyfőzőt; bekapcsolta a rádiót; megágyazott a rekamién; hanyattfeküdt, és bámulta a mennyezetet, miközben valaki magnetofonszalagot cserélt, és a pontosidő-jelzéssei álcázta magát: ti, ti, ti, ti, ti, ti, tizenöt óra harminc perc.

Vagy: azután papucsba bújt (nedvos volt), és a teszilnadrágot melegítőre cserélte; a konyhából áthozta a villanyfőzőt; megágyazott a rekamién; kiválasztott egyet a halom régi képeslapból, lapozott benne, aztán eldobta, és újat húzott elő: a harmadik oldalon felfedezett egy lapos hasú nőt kötött fürdőruhában. Aztán — a további oldalakon — még kettőt. Hasonlítottak az elsőre, csak a fürdőruhájuk anyaga különbözött. Előkereste az ollót, asztalhoz ült, és nekifogott a kivágásnak, óvatosan bánva az ollóval is, meg a papírral is. Aztán mindhármat egymás mellé rakta, és belenyírt a papírba: egyiknek a melléit vágta le, a másiknak a lába közé nyírt egészen a lür- ■dőruha felső széléig — a harmadiknak levágta a lábát, de ügyelt, hogy ne nyírjon fcele a nadrágjába.

Nem: cigarettázott, és nézegette a nikotintól barnára színezett mutatóujját. Aztán mind a tíz ujját szétterpesztette a szeme előitt, és figyelte csomós faágakhoz hasonló perceit; a körmeit szemlélve látta, hogy piszkosak. Elszívta a cigarettát, és bár még sokáig szívesen elüldögélt volna (fejét a fotel karjára támasztva, szemét arra a bizonyos penészfoltra szegezve, hosszan maga elé nyújtott lábbal, úgyhogy ítérdben egészen hátrafelé hajlott), mégis felállt, kiment a konyhába, igyekezett nem nézni az asztalra és a cserépkályhára. Fogta a vödröt és ment.

Azért a kis vízért a szomszédba. Le a lépcsőkön, a vízmosáson az akácok között, az emlékezetből ismert utacskán, a csigákkal teleszórt utacskán: kikerülte a csigákat, •de nem mindig sikerült, és időnként megroppantak a sarka alatt; a magas, bozótos fűben, a ház előtti szilvafák között, ahol a vízcsap volt.

De a kiskapu nincs zárva — látta a szempillája alól, és nem merte arra fordítani a fejét, mert érezte az állat körvonalait: a szíjához kapott. Tudta: nem kell a szemébe nézni. Nem, mert különben ugrik, mancsával a mellére talpal, fogaival a torkába mar. Vagy mind a négy lábával ráugrik, a földre teperi, és marcangolni kezdi: először az arcát, aztán a fülét, majd az ujjait. Nem is érzi majd a súlyát.