Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - Šútovec, Milan: A kuporgó

lattal, hogy az üzletben csak hideg ételeket szolgáljanak fel. Ezzel úgyszólván elkerülnék, sőt megszüntetnék az erős páraképződést, amely a jelenlegi gyakorlatban ártalmas az egészségre és a berendezésre egyaránt. Bizony, jobban ízlene az étel tiszta, nem leöntött és rozoga lábú székeken.“ A végére odafirkantotta az x jelet, s amikor felállt az asztaltól, a titkárnő éppen hozta az újságokat. „Megyek a főnökségre, a fizetésem ügyében hívtak“ — mondta. „Biztos emelni akarják“ — tette hozzá ikedélyes- kedve, a jobb hangulat kedvéért, s a legépelt oldalt gyorsan a zsebébe csúszitatta. „Még mit nem“ — mondta közömbösen a titkárnő. Leforrázottnak és megszégyenített- nek is érezte magát, és ez a vers jutott eszébe: „Öh, a vitorlák már a távolban úsznak, az éj fekete, fekete világ.“ A saját verse. Egy a sok közül. Különben a cikknek nem rossz a címe: Miért mocskos a mennyezet. Nem rossz a betűismétlés a szavak elején, hiába, van érzéke a dologhoz. Legalább az.

Es tovább: Villamossal ment a szerkesztőségbe, aránylag gyorsan odaért. Iskolatársa kihúzta a címeit, és ezt írta helyére: Kínlódás a párával. A befejező, építő rész margójára odabiggyesztette: félkövér.

Egy darabig még álldogált, elszívott egy cigarettát, aztán visszafelé igyekezett. A folyosó elején az üvegajtó mögül monoton hangot és szapora írőgépkopogást hallott: a hangok gyors ritmusra váltottak, úgyhogy időnként nem lehetett megkülönböztetni, melyik hang származik a géptől és melyik az embertől. Megállt, mert egy ismert nevet hallott. Figyelt, és úgy tűnt ineki, hogy olvasott már hasonlót valami könyvben. A hang is, meg a gép is elhallgatott, majd a pillanatnyi szünetet utasítás követte az utolsó sor tördelésére; aztán géppuskatűzként folytatódott az egész. „Ez lehet aztán a gondolat“ — tűnődött barátunk az ajtónál. A hang: „Megyünk tovább. Az ember alapvető humanista lényege kerül itt szembe agresszívan dinamikus jelenségekkel, amelyek racionális összetevőkkel idézik fel a világ elidegenedésének borzalmát, és persze nem hiányzik belőlük bizonyos díszes hangsúly. E képek koloritját az elfoglaltság alakítja ki...“

Megy lefelé a lépcsőkön, amiket természetes betonban realizáltak, és ezzel a ténynyel fejezik ki rudimentális mibenlétüket. Megy tovább. Szemtől szembe az agresszívan dinamikus jelenségekkel, és ez nem rossz. Cigarettát vásárol. Rágyújt. A csizmára néz, ami most nincs. Ez érdekes, de a három közül az egyik egészen biztos nem szólt egy szót sem. Az egyik viszont azt mondta: beverjük a szádat, nem: szétverjük a pofádat ... agresszívan dinamikus... egy pillanat, hm. A másik: Cicero vagyok. No persze, Cicero. De omnibus dubitandum. Are, ere, ere, ire, klasszikus műveltség. Olcsó kalapot keres, amíg nincs nagy tömeg.

Megragadta a fogantyút, de olyan erősen, hogy homlokával az ajtónak ütközött: szerencsére nem történt semmi baj, szerencsére súlya és mozgási sebessége, kitartó momentuma nem volt egyenlő az üveg ellenállóképességével, ezért mindössze annyi történt, hogy közelről olvasta a táblát: „Azonnal jövök“, és minden gondolat nélkül elvegyült a járókelők forgatagába.

„Hullámverés" — dünnyögte magában valami banális dallamra még akkor is, amikor fölfelé lépkedett a hivatal lépcsőin, és úgy tűnt neki, hogy a banális dallam, meg az emberek hullámverése viszi fölfelé. És csak egy pillanatra révedezett fel agyának valamelyik titkos zugában a gondolatocska, hogy a járókelők feje olyan, mint a tengerparti kövek (ó, Monaco, ó, Florida!) és a hullámverés, az ismeretlen hullám átcsap rajtuk, s a hullám az, ami könnyűszerrel dobálja őket, ritmikusan nullához hasonló alakúvá formálja az arcukat, ideális alakúvá, amit aztán a legcsekélyebb ellenállással fokozatosan agyaggá változtathat... porrá, aminek már annyi súlya sincs, hogy valahol a mélyben maradhasson, teljesen semmivé válik, ezzel fölemelkedik, és maga válik a hullám részévé, a hullám, a hullámverés, a köszörű... a köszörű részévé.

A főnök kivételével már mindenki odabenn volt, amikor belépett. Leült a helyére, kinyitotta a táskáját, elővette a tollát és a noteszét.

Azután: Gyanakodva, szinte az ujjaik hegyén tipegtek hozzá, megrázták a fejüket, csirkenyelven szót váltottak, aztán megböködték a csőrükkel, mintha azt akarták voln» mondani: kíváncsiak vagyunk, mit szólsz. Kíváncsiak vagyunk, mi a véleményed. Es