Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - Šútovec, Milan: A kuporgó
nyújtogatta a nyakát, mintha a feje már el is vált volna testétől. Akaratlanul a legalsó lépcsőre lépett, és nézte, amit látni lehetett; eszébe jutott a firkáló ember, amire kissé elszégyellte magát, és visszahúzódott. A körülötte járó férfiak egyértelmű ábrá- zattal mérték végig, mire elhatározta, hogy inkább nagyobb területen kockáztatja a szégyenkezést az ismeretlenek előtt. Lassan lépkedett fölfelé, aktatáskájával takarni igyekezve a nedves helyet: „Úgysem ismernek“ — oikolta meg elhatározását, pedig tudta, hogy nem így van. — „Fölösleges rágondolni“. Es azután: A tér közepén az óra negyed tízet mutatott, ő pedig úgyszólván céltalanul lődörgötit az utcán, de mégis, a kerülők ellenére munkahelye felé közeledett. Hirtelen közösséget érzett mindazzal, ami hosszú léptei mögött maradt, s önkéntelenül szerves részévé vált azoknak a keveseknek is, akiket nem tudott kikerülni, akikkel találkozott a tekintete, s akik valamiféle vonzóerőtől hajtva feléje közeledtek. Kerülték egymást, kölcsönösen igyekeztek legyőzni a legyőzhetetlent, ami minden ember elhatározása fölött áll, és amiről olyan nyomorultul keveset tudunk. Kerülik egymást, míg tanácstalanul össze nem ütköznek, csak az utolsó pillanatban lassítva az iramot, szívélyes mosollyal — inkább a szem, mint a száj szórakozott mosolyával — a szembejövő vállára teszik a kezüket. Különlegesnek érezte az ilyen találkozást, a barátság névtelen megnyilvánulásának tartotta, és tudta, hogy mindezt a nagyváros nyújthatja csupán. Hálás volt érte a városnak, és háláját azzal is kifejezte, hogy élvezettel hosz- szabbította meg utcai kóborlásainak idejét. Meg-megállt a kirakatok előtt, és figyelte, miről beszélnek az emberek: egy bőrkabátos durván végigmérte, és elhallgatott; egy másik megszólította és véleményét kérte; sokan nsm zavartatták magukat vizsgálódó tekintetétől; akadtak olyanok is, akik a gyermeknadrágok szemlélése közben a faanyag áráról tárgyaltak; megint mások távollevőket, minden bizonnyal már halottakat emlegettek, mert ezt mondták róluk: ezek voltak, ez volt, az ö idejében. Bement valamelyik könyvesboltba, és égy könyv reklámcédulájával a kezében lépett ki. Még hallotta a vezető hangját: mondhatom, igazán jól megy az üzlet. Azután: átment a zebrán az utca másik oldalára; amint felért a járdára, egy lámpaoszlop mögé lépett, mert a sarkában hallotta a motorzúgást, és nem szívesen hagyta volna, hogy a fém a fémhez nyomja. Az embernek el kell rejtőznie — jutott eszébe. Néhány lépés uitán lenyomta a kilincset, aztán vállával nekiveselkedett a magas kapunak. Odabenn csönd volt, s biztosra vehetette, hogy ő az első. Minél jobban kinyújtóztatni a lábát az asztal alaitt. Most mit csináljon. A munkások az állványokon ülnek és cigarettáznak. Hé, maguk ott mikor akarják tető alá hozni azt a barakkot? Minden olyan furcsa. Reggel V2 10-kor annyi ember kószál az utcákon, akár Párizsban. Szépen haladunk. Hullik a vakolat, a galambok tüdővészt kapnak. Üresség. Érdekes lenne tudni, hasonlítana-e magára, ha más apától született volna. Vagy más anyától. Vagy ugyanazoktól a szülőktől ott a Cečotkán. Vagy egy évvel korábban. Ezek azok a dolgok, amikről írni lehetne... Az ember ugyancsak nekirugaszkodna az állványzatnak, hogy a deszkák is beleremegnének. Az erős kéz hiányzik. Hullik a vakolat. Hm. És a galambok tüdővészesek. Van, aki két nőt tart, és angolra taníttatja a fiát, valaki alaposan kikaparta magának a gesztenyét. Egészen a velejéig, mi meg kínlódunk. És közben nem is törődnek velünk. Mi meg... Es azután: a telefon csengése lábra kényszerítette, átment a szomszéd helyiségbe, és egy ideig találgatta, melyik készülék cseng. Először a kisebbiket vette fel, a szögletest: süket. A másikat még fel sem vette, már mondta is: no tessék. Es azután: Távoli hang szólította keresztnevén, és megértette, hogy régi iskolatársa hívja: „...egy flekket a másodikra. Valami bírálatot. Akarsz porokat?“ Lapzárta félóra múlva. Es azután: Betett a gépbe egy papírt, és alaposan kicirkalmazta a rendetlenséget a büfében, ahol reggelizett. Elősorolva az üzlet minden hiányosságát, érezte, hogy hiányzik a cikk építő magva. „Valami gondolatot“ — mondta, és egy ideig törte a fejét. Es azután: írta: „Nem lenne hiábavaló, ha az illetékesek foglalkoznának a gondo
