Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - Šútovec, Milan: A kuporgó

a könyökét is érezte, de a vállába csak nagyon lassan tért vissza az élet. Sokak szerint ez a szív miatt van, és orvoshoz kell fordulni, de csak mosolygott rajta. Egy fejenállás, és rendben van. — A Tátrától a Dunáig árvák zokognak — jutott aztán eszébe. Szlovákia. No.

Továbbá: Összevonta a szemöldökét, és a szúnyog abban a pillanatban ismét a homlokára telepedett. Odakapott életre kelt kezével, és tudta, hogy eltalálta — a két szeme között egy kis rész nedves maradt. Felkönyökölt, és keresett valamit, amibe belctörülheti. A szekrény oldalán lógott szürke teszilnadrágja, akasztón, rajta fehér ing; a másik oldalára fordult, a gyékényszőnyeggel letakart fal felé. Kissé odadörzsölte a fejét, aztán pizsamakabátjának ujját is végighúzta homlokán.

Es aztán: Érezte, hogy ég a nyelve, és lyukas fogai között a nyál nem nyál, hanem undorító váladék, amit ki kellene köpnie, ha elhatározná magát a felkelésre. De inkább még nem, még tartogatja egy kicsit a szájában, még hcverészik, hanyatt fekve, amúgy szemtől szembe azzal a kis dologgal odafenn. — Egy penészfolt a mennyezeten. Már hosszabb ideje bámulja anélkül, hogy rádöbbenne: olyan alakú, amilyeneket térképeken látni. „Tehát Szlovákia“ — mondta hangosan, és a kanál jutott eszébe, amivel valamikor — régen, még a szülei asztalánál ült, és — a levest hörpölte. „A leves alatt ott van Szlovákia“ — mondta egyszer az apja. Kivette a kezéből a kanalat, és megmutatta a helyet, ahol a vékony, csillogó felület megkopott, és az olcsó fémen keletkezett folt annak a földnek a fakó alakját mintázta, amelyen élni hivatott. Tehát Szlovákia. Nos, rendben.

A mennyezeten más penészfoltok is voltak, de csak egyetlen olyan alakú, amelyről lehetett valamit mondani. „Ha vendégeim jönnek, megmutatom nekik“ — gondolta, pedig valószínűnek látszott — sőt tudta —, hogy mire idevetődik valaki, az a folt összeolvad egy másikkal, sok más rohadt folttal, sőt az is lehet, hogy összefüggő penésztakaróval borítja be egész vackát, rátelepszik a zárra is, és nem lehet majd se kinyitni, se becsukni, míg a végén nem tudja majd elhagyni a házat és ezt a helyet.

„Valamit csinálni kell“ — töprengett, mint mindig, amikor a mennyezetet bámul- gatta, pedig már előre megnyugtatta magát, hogy semmit sem lehet csinálni. Ö, aki aki reggelenként élettelen kézzel hever, egy mozdulatot sem tesz. „Semmivel sem lehet csinálni semmit“ — mondogatta lakótársa, és ő, bár nemegyszer 'tettvágytól izzott, egyre mélyebben beleélte magát szavaiba — dogmaként vésődtek tudatába, önmagától életre kell dogmaként, amely önmaga támasza és magyarázata, és végeredményképp szertefoszlik annak reménye is, hogy egyáltalán lehet csinálni vele valamit.

Továbbá: Felnyúlt a feje fölé -a polcra, és bekapcsolta a rádiót. Tehát Szlovákia, hát akkor Bratislava. A hangról azonnal rájött, hogy Košice. A hang közölt valamit, ami egészen zavaros formában jutott el hozzá, s erről észrevette, hogy ismét alszik.

Vagy: A felpuffadt férfiak nehézkesen megmozdultak a padlón, először térdeltek, aztán könyököltek, majd térdeltek és tenyereitek, végül már csak térdeltek. Ogy maradtak, és az asztal alól kérdő tekintettel néziték a lábát, de ő részvétlenül átkiáltott a fejük fölött a nyitott ajtón keresztül a már harmatként csillogó levegőbe: „Sintér, hozza a ketreceket!" Egy kötényes alak lépett be, bal kezével a köténye csücskét tartotta, a jobbját meg a sapkájához érintette, és közölte: „Gyönyörű gombáim vannak, de tudom, hol tenyésznek a zöld gyilkos galócák.“ — Erre az egyik férfi szertartásosan fordított a fején, mintha csak itükör előtt a nyakkendőjét igazgatta volna. Közben a nyaka megnyúlt, és így szólt: „Cicero vagyok.“ „Szónokolj nekünk, Cicero“ — kántálta magas torokhangon a másik kettő — mire a férfi egészen közömbösen, majdhogynem kedélyesen szavalta: „A tegnapi nap folyamán a kelet-szlovákiai kerületben tizenkét közlekedési baleset történt. Két személy életét vesztette, egyet súlyos belső sérülésekkel szállítottak kórházba. A sebesült állapotáról esti híreinkben számolunk be. Most pedig zenét közvetítünk azok számára, akik átélték a borzalmakat. Elsőnek hallgassanak meg egy polkát.

— Zene? Nyolc óra? Pszichoanalízisnek kellene magam alávetnem? Az elhatározás az ágy elhagyására a legsúlyosabb egzisztenciális szituációk egyike, mert akkor aztán ki veszi érzéketlen vállára a világot? És hozzá ez az izé. A matrac.

Vagy: Felriadt, ismét kinyitotta szemét, és megint a penészfoltot bámulta. Mintha