Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - Šútovec, Milan: A kuporgó
a kultúra bizonyos egyedeit különböztette volna meg, szőrszálakat, pálcikákat vagy kristályokat; embereknek képzelte őket, s egy pillanatra úgy gondolta, vajon maga is nem egy pálcika-e ott a mennyezet-térképen, egy penész-pálcika, ami lehet betegség is, de az Is, hogy éppen az az anyag amiből valamilyen gyógyszer, valamiféle Ciliin készül. Aztán gyorsan döntött. Rájött, hogy a penész-itérkép-pálcikák nem lehetnek ötmilliőnyian, s ezzel ledobta magáról a paplant. Es azután: Zenét keresett, csavargatta a rádió gombját, néhány guggoló mozdulatot végzett, miközben nehéz, fehér, a szélein barna csíkos háziszőttes pokcót húzott elő a szekrényből, szétterítette a padlón, és kezdte a fejenállást. Es azután: Az ajtó előtt megszólaló hang jellegzetes színezetet kapott. Mintha ba- júszon vagy kalapon préselték volna keresztül, amit valaki tisztelettel a szája elé tartott. „Itthon van, doktor úr?“ Először gondosan összehajtotta a pokrócot, betette a helyére a szekrény aljába, miközben észrevette, hogy a néhány nappal ezelőtt ecettel lemosott penészréteg ismét elterjedt a belső oldalon, meg a polcokon. — „Száraz ronggyal kell átdörzsölni vagy alágyújtani“ — gondolta, és száját nem túlságosan kinyitva, énekelve válaszolta: Itthon, itthon, azonnal. Kikapcsolta a rádióit. „Kicsit elaludtam“ — kezdte bocsánatkérően, miután kinyitotta a konyhaajtót -- „üdvözlöm“. A háziúr kezet nyújtott neki, jobbja puha volt, de akaratlan reszketősnek tűnő kézszorítása nem felelt meg az erőteljes kézrázásnak. Szakállával, bajuszával és szakállával valamilyen század eleji orosz kertészre emlékeztetett. A háziúr fin- torgott, beleszagolt a levegőbe, hallgatott egy sort, aztán kifejezéstelenül, csak úgy éppenséggel, mint ahogy kezet adott, kijelentette: „Azt hiszem, nedves itt a levegő, be kellene fűteni ugyebár?“ Azután: Bementek a szobába, s a háziúr megjegyezte: „Azt hiszem, behozom a piszkot.“ Leült a két plüssfotel egyikébe, miután az ajtótól a lábáig fehéres sáv maradt a sötét linóleumon. „Tudja doktor úr, mi újság!“ — kérdezte egy apró, hetven esztendejének megfelelő kis szusszanás után. — „Tegnap voltam bizonyos helyen, satöbbi, satöbbi, szóval azt akarom mondani, összejött egy kis társaság — doktor Honty, Belaj ménök, satöbbi, satöbbi — és megtudtam... Szóval maga semmit sem tud?“ — Fürkészően nézte. — „Semmit sem hallott?“ „Semmit.“ „Hát kérem, megegyeztek az amerikaiakkal. Noná, még mit nem, a határ itt lesz Pozsony mellett, érti: ez a mienk, ez a tietek.“ „No ez talán mégsem lesz igaz“ — nem akart ellenkezni vele, inkább csak megnyugtatni. „Gondolja?“ — mondta kelletlenül az öregúr — „pedig én megbízható forrásból hallottam“ — bizonygatta kissé idegesen — „igen megbízható forrásból“ — Ismételte. „Pozsonyt nem adják, még mit nem, ismerem őket, légionista voltam. Hiszen itt van Ivánka, Ciffer, csupa liba, satöbbi, s ott van nekik tető alatt a rengeteg szárított hal, és fejestül zabálják őket. A szemük ízlik nekik a legjobban. Csak nem akarják még Ciffert is! így van, megbízható helyről tudom ... A sógorom meg a fia már Üjzélandon van, ezt már, ugye, meséltem? Küldött egy lapot, no mit szól hozzá? Mit is lehet erre mondani? — „Hagy hol van a fiú?“ „Ne is kérdezze, kérem.“ A háziúr panaszkodott, de ő már nem hallgatta. A száját figyelte, az undorítóan sárga bajuszához tapadó cigarettacsikket. A háziúr végre fölkelt, öreges nehézkességgel, majd a tulajdonos szemével végigpillantott a szobán. Aztán energikusan üdvözletei intve kiment. Legalább valaki tud elmenni. Tulajdonképpen rokoszenves ember Azután: Becsukni az ajtót, de előbb kinézni a lépcsőházból, milyen az idő. Megnyugtató. Nyakat és fogat mosni, és a szemét, azt a csípős szemét. De főleg a fogát, kitisztítani minden zugot, minden lyukat a kiesett tömések helyén, és kiköpni azt az utálatos nyálat.
