Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - Šútovec, Milan: A kuporgó
Milan Šútovec a kllpOrgó Beléptek az irodába, ahol ő kigombolt ingben ült a kis vendéglői asztalnál. Nem szóltak egy szóit sem, de hallgatásukban kétségtelenül volt valami kötekedő, nagyképű kihívás, ami azt Jelenítette számára: kíváncsiak vagyunk, mit szólsz mindehhez. Rögtön megértette, és olyan hirtelen ugrott fel az asztaltól, hoigy a székét is felborította. Először úgy gondolta, elnézést kellene kérnie, aztán azt, hogy be kellene gombolnia az ingéit, a következő pillanatban pedig rádöbbent, hogy nem tudja, hol a sapkája. Mindezekből semmi sem volt szükséges és lényeges, csupán egyetlen dolog, ami azonnal égetővé vált: a megszólítás. A vállukra pillantva észrevette, hogy valamiféle műanyaig rendjelük van; nem tudta, olvasással vagy egyszerűen találgatással fejtse-e meg értelmüket. Am láthatóan nem voltak sem olvasható, sem szimbolikus értelmű ábrák — ezért kényszeredetten felnevetett, de abban a pillanatban érezte, hogy hibát követett el, amit valamivel jóvá kell tennie. Ennek érdekében kezével határozatlan mozdulatot 'tett az arca előtt; erre máris hallhatta az egyik teljesen színtelennek tűnő hangját: „Ha tévedsz, szétverem a pofádat.“ Egymás mellett álltak az asztal és a nyitott ajtó közöitt. Látta a hajnali párát, miközben ott álltak közötte, meg egy olyan között, akitől esetleg várhatna valamit. „Faragatlan népség“ — mondta később, és az asztal szélének támaszkodott. „No, beszélj" — szólították meg kárörvendő vigyorgással. Vizsgálták, egyik oldaláról a másikra csúsztak, és úgy érezte, már mozdulni sem tud. Lábára pillantva olyasmit vett észre rajta, amit leginkább búvárcsizmának nevezhetne. „No, beszélj“ — ösztökélték, és szétterpesztett lábbal lassan közelítettek hozzá — „de ne tévedj". „Kik maguk, igazolják magukat, kicsodák maguk" — tört ki belőle teli tüdőből az ordítás. Amint meghallotta a saját hangját, ikeserű nosztalgiával állapította meg tüdeje gyengeségét — nem, még piaci árus sem lehetne. „Az bizony megtörténhet veled" — fenyegették — de akkor felsüvített valami a levegőben, és a férfiak a padlóra zuhantak — örült, mert tudta, hogy a padló piszkos. Áthajolt az asztal fölött, és látta, hogy meghaltak, hirtelen felpuffadtak. Ismét hallatszott a süvítés, neki pedig minden összefüggés nélkül eszébe jutott, hogy meg kell írnia kért levelet. Valami az arcához ért, aztán egy pillanatra elszállt, de nemsokára a fülét csiklan-. dozta. Rájött, hogy szúnyog, és megrázta a fejét. Fájt. Amint pislantott egyet, ezernyi apró tűszúrás mart bele alsó szemhéjába. Szúrt. Bal fülében azt a mondatot hallotta, amivel egykor lakótársa ébresztgette: kelj föl, hivatalnok, a cseh kormány fizet. Meg akarta mozdítani a 'kezét, de az élettelen, idegen, nehéz test volt, s amikor a másik kezével segítette, úgy érezte, mintha gumitömlőt fogna. Csak egy idő után, miközben ilyen mondatokat hallott: a kávé az asztalon, a reggeli madár ugorjon, tehát csak egy idő után tudta mozdítani az ujjait, aztán
