Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - Zs. Nagy Lajos: Vigilia

— Miért?

— Újra gyerek lehetsz az álmaidban.

— Csak az álmaimban.

— Én nem szoktam álmodni.

— Nem?

A lány a tükör előtt öltözött.

— Nagyon rondán viselkedtél tegnap.

— Rondán?

— A Narcisban. Nem is emlékszel? Mondd, hogy lehet ennyire berúgni?

— Hát tudod, az úgy van, hogy az ember fogja a poharat, az ajkához emeli, aztán a konyakot beönti a szájába, egy kicsit ott tartja, aztán lenyeli, azután újabb konyakot hozat, és a poharat...

— Tütü vagy.

— Micsoda?

— Tütü. Nincs ki minden kereked. Arra sem emlékszel, hogy egy férfit leköptél, mert állítólag bámult rám?

— A bozontos szeműt?

— Tehát emlékszel? Vagyis igazam volt: szemeztetek.

— Féltékeny vagy!

— Elismerem. Főként azért, mert nincs kedvem birkaként közös vályúra járni.

— Vagyis engem vályúnak nézel, amiből ihatsz, ha a konyakodtól már megcsömör- löttél...!

— Ezt nem én mondtam. Perverzek a gondolataid.

— Te mondtad, de megbocsátok. Egy riporternek el kell nézni, ha képzavarba bonyolódik.

— Hánykor kezdődik a próba?

— Megyek már, ne félj.

Köszönés nélkül távozott.

Tíz előtt megszólalt a telefon.

— Bán-lakás?

— Igen. Ki beszél?

— Nem ismeri meg a hangomat?

— Sajnálom, nem.

— Csilla vagyok. A Krymben találkoztunk tegnap este.

— A Krymben?

— Igen. Megígértük magának, hogy ma elvisszük abba a bizonyos intézetbe.

— Miféle intézetbe?

— Hát nem emlékszik? Annál inkább jönnie kell.

— Honnan hív?

— Innen, a házuk elől. A fülkéből.

— Nézze, kedves Csilla! Én ugyan nem emlékszem, viszont kezd érdekelni a dolog. Nincs kedve feljönni hozzám, ha már erre jár?

— Hát...

— Semmi hát! Várom. Első bejárat, negyedik emelet, jobbra.

— Egyedül van?

— Egyedül.

— Akkor ... viszlát. ..

Bán nagyon is jól emlékezett a két diáklányra, csak azt nem tudta, hogy a kettő közül melyik lehet Csilla. De hát majd elválik.

Pontosan egyszerre szólalt meg a lakáscsengő és a telefon. A riporter nem tudta, hová ugorjon. Végül a telefont választotta.

— Bán beszél.