Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - Ružel, Dušan: A rózsaszín ernyős lámpa

Úgy érzem, mintha fehér köpenyem hátára cédulát tűztek volna, melyre mindaz rá van írva, ami velem történik, s ezt mindenki érti, csak én nem. Szórakozottan munkához látok, ideges ujjaim minduntalan leejtenek valamit, a laszollitsugárzót is olyan ügyetlenül kapcsolom be, hogy kishíján eltörik. Lopva Ilonára nézek, nem, nem szabad, hogy „az“ megismétlődjön, elég volt a zűrzavarból! De nyomban ezuitán olyan erős vágyakozást érzek iránta, hogy csak a legnagyobb önmegtagadással bírok dolgozni, s türelmetlenül várom, mikor tűnnek el a kollégák, mikor lesz vége a munkaidőnek.

Semmit sem értek, úgy tűnik, mintha furcsa, ismeretlen erők hatalmába kerültem volna, melyek arra kényszerítenek, hogy a laboratóriumban maradjak. Hogy igazolást nyerjek önmagam előtt, bekapcsolom a sugárzót, és munkához látok, de ugyanakkor azt lesem, mikor hangzik föl a folyosón Ilona lépteinek koppanása. S majdnem mindig fölhangzik. Félénken nyit be, bocsánatkérően mosolyog, azt mondja, valamit itt felejtett, vagy még be kell fejeznie a munkát, szeme csakhamar tágra nyílik, vad fények lobbannak benne, s szenvedélyes ölelésben végezzük. Aztán hazakísérem. Egyik este moziba megyünk, utána felviszem a padlásszobámba. És ott úgy védekezik, mint egy vadmacska, holott a laboratóriumban mindig hajlandó odaadni magát, még türelmetlenkedik is. Újból feltámad bennem a zűrzavar, mely elpusztítja csírázó önbizalmam első hajtásait.

Néhány nap múlva rajtakapom, amint a főnökömnek hagyja magát fogdosni. Vihogása egybeolvad a főnök vastag röhögésével. Bevágom az ajtóit, úgy kell nekem, mondom magamnak, s ezzel egyidőben valami megkönnyebbülésfélét érzek, tehát ilyen vagy, na, jő, legalább ez is eldőlt, elkerülöm a lelkiismeretfurdalást. Lekicsinylő kézmozdulattal mondok ítéletet a női nem fölött, mit, hiszen nekem itt a munkám, abban nem csalatkozhatok.

Túlzott méltóságteljességgel nyitom ki jegyzetfüzetemet, és bekapcsolom a sugárzót De ebben a pillanatban bekopog a takarítónő, söpörni akar, és rendet csinálni. Hogy neki is megvan a maga munkaideje, és senki sem kívánhatja tőle, hogy egész éjszaka itt vacakoljon. Kedvemet vesztve ülök az asztal mögé azzal a szándékkal, hogy addig elvégzem jegyzeteim értékelését.

Csakhogy a takarítónő, ahelyett hogy takarítana, beszélgetésbe elegyedik velem, körülöttem forgolódik. Erős, megtermett asszonyság, jól fölvágott nyelvvel. S abban a pillanatban átvillan agyamon a gondolat: ilyen nőm még nem volt! Alig bírom visszatartani a nevetést, s mégis borzalommal érzem, hogy veszettül kívánom. Nem, hiszen az képtelenség! Kitépem magam a karjaiból, és zavartan magyarázkodom: ki kell kapcsolnom a sugárzót. A takarítónő sértődötten begombolja blúzát, lehord mindenféle huligánnak, s arról igyekszik meggyőzni, hogy ő rendes és tisztességes nő. Összegörnyedek a szóáradat alatt. Gyorsan belebújok a kabátomba, és elrohanok. Bolyongok az utcákon, mint annyiszor az utóbbi időben. Érzem, ez már túl sok. Azután ott ragadok az első putikban, és iszom, istentelenül korhelykedem, pedig egyébként nem szokásom. Reggelfelé kitámolygok a folyópartra, a korláthoz dőlök, lábam mázsás súlyú, a fejem meglepően könnyű és tiszta. S ahogy így bámulom a vizet, mint elektromos kisülés, úgy szalad át rajtam a felismerés; homlokomra ütőik, s egy szem- pillantás alatt mindent megértek. Gondolatban visszatérek a sugárzó első laboratóriumi kipróbálásához. Visszaemlékezem a kísérleteket végző kollégák rejtelmes izgatottságára, kétértelmű megjegyzéseikre, tekintetükre, melyet a belépő laboránsnőkre ve tettek. És emlékeznem kell a laboránsnak kihívó viselkedésére, kidüllesztett mellükre, riszáló csípőjükre, fojtott, ingerlő nevetésükre. Felröhögök, s a korai járókelők meg- botránkozva bámulnak utánam. Rohanok haza, hogy kissé rendbe hozzam magam, azután irány a laboratórium. Mert minden új elmélet csak kísérlet útján igazolható. Az elsők között érkezem. A folyosón összetalálkozom a kis fekete Ivonne-nal a könyvelésből. Régóta tetszik nekem. Barátságosan hívom a laboratóriumba, jöjjön, nézze meg, hogyan haladok a kísérleteimmel. A kislány bizalommal követ. Bekapcsolom a sugárzót, és hosszasan magyarázom az elvet, melynek alapján működik. És — mint azt helyesen sejtettem — Ivonne szemében hamar tüzek gyulladnak, s megszűnik érdeklődése a növények és sugárzás iránt. Sietve kikapcsolom a sugárzót, a folyosóról kollégáim léptét hallom, meglephetnének.