Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - Ružel, Dušan: A rózsaszín ernyős lámpa
Ezen a napon már semmit sem csinálok. Laboratóriumról laboratóriumra járok, érdeklődöm kollégáim munkaeredményei iránit, beszélgetésbe kezdek velük holmi pletykákról. Ravaszul mosolygok. Munka után, mikor Ilona veszi a kabátját, még egy kísérletre szánom el magam. Belkapcsolom a sugárzót, s ő, mintha mágnes vonzására tennéd lassan visszajön, és leveszi. Ekkor kikapcsolom a sugárzót, s Ilona megint távozni akar, de újból bekapcsolom. Ilona teljesen megzavarodik, végül leroskad egy székre, és sírva fakad. Csitítgatom, majd lekísérem az utcára. Azután visszatérek, egy percre, kinyitom a jegyzeteimet, méricskélek, számításokat végzek. Rendben van! Kattan a füzet fedele, becsukom a laboratóriumot, s határozott léptekkel távozom. Szédület, felkavart gyomor, keserű íz a számban. Ez minden. Öreg, szétszáradt körhintán utazom. Halott erdőben mászkálok, melyben a fák csak díszletek. Ivica, Babuci, Ivonne, Ilona, Éva. Hideg csillagszórók, kezemben nem marad más, mint elszenesedett drótjuk. S mindennek a tetejében a tompított, vöröses fény. Padlásszobám sarkába rózsaszín ernyős állólámpa kerül, Kevés fényt áraszt, de meghitt hangulatot kelt. A vén körhinta forog, csuklóiban recseg-ropog a reuma. Meghajlotk, táncolok. Táncolni sohasem jártam. Erősen magamhoz szorítom a lányt. — Ivicának hívnak. — Számomra ívka lesz! Álmodozó szem, hosszú, leengedett haj. Állítólag diáklány. Karcsú derék, széles csípők. Alakja a termékenység kifejezője. Tüzet adok, ügyetlenül cigarettázik. Fanyar, fehér bort iszunk, s a díszletfák között kószálunk. Egyszer, mikor Annával sétáltam, felmásztam egy fenyő legtetejébe. Valami madárfészek miatt. Ne bántsd, kérlelt Anna! — ívka, ez valódi brazil kávé! Bekapcsolom a forralót. A kávé hamarosan bódítóan illatozik. Felteszek a gramofonra egy lemezt. Addig nézem forgását, míg elszédülök. Mosolygok. És ha nem jut eszembe semmi, hallgatok. így azt a látszatot keltem, mintha nem akaródzna beszélnem. Ivica szürcsöli a kávét, és félénk pillantásokkal kísér. Mellé ülök, gyengéden megfogom a kezét. — Nagyon jó magával! A gramofon elhallgat, de az önműködő kikapcsoló elromlott, a lemez tovább forog. Forgását csendes zörej kíséri. Száraz eső esik a szobában. Anna padjának durva felületére gondolok, mennyi irkafirka volt rávésve, balekarcolva, hogyan lehet az, hogy ő egyetleneggyel sem szaporította őket, hát nem érzett csábítást, kísértést? És mégis, a mindenfélétől maszatos, tintával annyiszor leöntött pádból Anna hajának illata áradt. Ujjaimmal simogattam felületéit. Gramofonra játszottam, fejemben Anna dalolt, csendesen, mint a harangjáték. Sokszor a tanítás után is benn maradtam az iskolában. Azt terjesztették rólam, hogy magolok. — ívka, megengedi, hogy bekapcsoljam a hangulatvilágítást? Meggyújtom a rózsaszín crnyős állólámpát, s egy kicsit türelmesen várakozom. Nem sokáig, ennyi idő alatt a víz sem forrna fel a rezsón. Leülök a heverőre. A főnökömnek megmondtam, okosabb volna, ha az emberek mégsem tartózkodnának a laboratóriumban a kísérletek alatt, mert mint észreveittem, a laszollitsugárzásnak mégiscsak van némi kedvezőtlen mellékhatása. A heverőnek kereke nő, rohan a váltókon, a világ féloldalra dől. Minden úgy történik, ahogy történnie ikell. Azután eloltom a lámpát, egy percig a sötétben fekszünk, pihenünk. — Kapcsold már ki a gramofont... Kérlek! Nem sietek vele túlságosan. Készakarva tovább hagyom sercegni, és kárörvendően mosolygok. A fürdőszobában megmosakszunk. Sötétben öltözünk. Lekísérem a lépcsőn. A ház kapujában rövid, odaadó pillantás, néhány csók, mikor látlak újra? — írd fel nekem a telefonszámodat, majd felhívlak, ívka! Tűsarkána/k kopogása lassan elhal, a kapu gongszerűen becsapódik. Szellőztetek,
