Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - Ružel, Dušan: A rózsaszín ernyős lámpa
megkörnyékeztem Ilona kisasszonyt, és igyekeztem szórakoztatni, de ő — úgy vettem észre — csak megvetően lebiggyesztette ajkát. így is jól van, mondtam magamnak, ő — a szép, modern lány, aki mindig a legújabb divat szerint öltözködik — biztosan más, szellemesebb partnerekhez szokott. Egy időbein arra is gondoltam, hogy szombatonként este meghívom valahová, de féltem a balsikertől. Megpróbáltam beszédbe elegyedni vele, miközben bután vigyorogtam. Végül dühbe gurított önmagam fölösleges lealacsonyítása. Hozzászoktunk, hogy némán végezzük tennivalóinkat. Kivettem az asztalkából a sugárzásmérőt (megtévesztésig hasonlít* a ceruza alakú doziméterre, melyet az atomkutatók használnak), és az előírásoknak megfelelően, fehér köpönyegem felső zsebébe dugtam. A másikat odanyújtottam Ilona kisasszonynak. Szó nélkül elfogadta, de tekintetéből kiolvashattam, hogy szőrszálhasogatónak tart. A feltevések és az eddigi kutatások eredményei szerint a laszollitsugárzás nem ártalmas az emberi szervezetre. Enneik ellenére szigorúan utasítottak, kötelességünk feljegyezni és mérni a legkisebb sugárzást is, amely ér bennünket. Öntözöm a csírákat, és bekapcsolom a sugárzóit. Izgatott vagyok, szaladozom az asztal körül, a ládikók fölé hajolok, ujjaimmal megérintem a hajtásokat, mereven figyelek. Mindez butaság! Természetesen nem vehetek észre semmilyen elváltozást. Most még nem! Az majd néhány heti mindennapi besugárzás után fog jelentkezni. Még sincs nyugtom. Azután, magam sem tudom, miért, otthagyom a növényeket, már nem érdekelnek, félszemmel a divatlapokat böngésző Ilona kisasszonyra kell néznem. A sugárzás vöröses fényében még szebbnek látom, mint máskor. Szép profilja van, finom, kissé pisze orrocskája. Térdeit az asztalkához támasztja, a feszülő szoknya sejtetni engedi gömbölyű combjait, szvettere alatt levő domborulatai hatására eláll a lélegzetem. Hirtelen felém fordítja fejét. Mintha gondolataink egymásra leltek volna. Tekintetünk találkozik. Rám mosolyog. Úgy, mint még soha! Azután feláll, és csípőjét riszálva jön felém. Szédülök. Ütközői egyenesen rám irányulnak. — Hogy halad? Szorosan mellém áll, a növények fölé hajol, simogatja őket. Közben az asztalka széléről lelöki jegyzetfüzetemet. Egyszerre nyúlunk utána. A jegyzetfüzet helyett a kezét ragadom meg, s magam sem tudom, hogyan, már öleljük egymást, vágyakozva összefonódunk, azután rázuhanunk a széles asztalra, hempergünk a gabonahajtásokon, az egész laboratórium forog, hullámzik, semmit sem tudok, semmit sem értek, az egyetlen, amit fel tudok fogni, az a gyönyörű test, melyet most hámozok ki héjából — a szűk, modern ruhából. Ö is segít, mindketten lihegünk. Azután fáradtan heverünk a ledöngölt növényeken. A hajával játszom. Fojtó földszag terjeng körülöttünk. Az órámra nézek. Sokáig tart, míg ráeszmélek az idő múlására. Az ablakok feketén ásítanak, kinn már besötétedett. Ogy állok fel, mintha részeg volnék, és kikapcsolom a sugárzót. A növénykék mértéken felüli sugáradagot kaptak, szegénykék, egészen le vannak taposva, a föld feltúrva, nem is tudom, nevessek-e, vagy sírjak? Némán segítek leporolni Ilona szvetterét, szoknyáját, hálából kitisztítja zakómat. Gyorsan bezárom a laboratóriumot. Adná az ég, hogy holnap a főnöknek még véletlenül se jusson az eszébe ellenőrzést tartani. Majd csak magukhoz jönnek idővel a lehengerelt növények. Elkísérem Ilonát, mindketten zavartan hallgatunk. A kapu alatt hosszú csókkal búcsúzom tőle. Alázaitos, hűséges tekintettel néz rám. Győzelmem csak most tölt el igazán nagy-<nagy örömmel és büszkeséggel. Rögtön ezután eszembe jut találkozásom Annával. Fejemben óriási zűrzavar uralkodik. Bolyongok a néptelen utcákon, a sötétséget lassan szürkület váltja föl. Eh, mit, beszélek magamban, úgyis tapasztalatokra kell szert tennem más nőknél, ha nem akarom elmulasztani a kínálkozó alkalmat, és újból elveszíteni Annát félszegségem, ügyetlenségem miatt. Azután mégis, magam sem tudom, hogyan, Ilona kapuja előtt találom magamat, s eszembe jut odaadó tdkirrtete. Egy pillanatra kételyeim támadnak afelől, nem őt kívánom-e erősebben, mint Annát. Hajnalban végre hazavánszorgom, ágyamra dőlök, s egy szempillantás alatt elalszom. A laboratóriumba rohanva érkezem, kifulladva, elcsigázottan. Az első, amibe beleütközöm, nem más, mint Ilona tekintete. Ugyanaz a tekintet, mely egész éjszaka üldözött. Lesütöm a szemem, időnként bambán mosolygok, félszegen társalogni próbálok. Mintha mi sem történt volna. Bizonytalanságom kiterjed az egész intézetre, kerülöm a kollégák fürkésző pillantásait.
