Irodalmi Szemle, 1970
1970/1 - Zs. Nagy Lajos: Vigilia
Későn vették észre Hugyagit, a főszerkesztőt; ha látják, le sem ülnek. Pislogva és fontoskodva magyarázott valamit egy festett szemű fitos nőcskének. Amikor észrevették egymást, olyan mosollyal fogadta a köszönésüket, mint Nixon Amstrongékat, midőn visszatértek a Holdról. — Ez az állat is itt van? — dünnyögte Bán, de azért igyekezett mosolyogni. Kiskuti szertartásosan meghajolt a főszerkesztő felé, s boldog mosollyal suttogta: — Nyald ki a seggem! Ezt persze Hugyagi nem hallhatta, de örült a forró üdvözletnek, mert csakhamar felállt, és áttámolygott az asztalukhoz. — Szervusztok, fiúk. Mit szólnátok, ha átülnénk ide, hozzátok? — Ö, nagyon örülnénk neki! — mondta Kiskuti. — Megint potyázni akar — dörmögte Bán, miközben Hugyagi visszament a nőért. X Nem, Hugyagi ez alkalommal nem akart potyázni. Tündökölni akart a nő előtt, akit Annának hívtak, s állítólag újságírónak készült. Hugyagi azonnal három üveg debrőit rendelt. Bán Samu csak ámult. — Nagyon tehetséges — suttogta Hugyagi Bánnak —, de még várunk, hogy felveszik-e a főiskolára. — S ha nem? — kérdezte Bán. — Akkor felvesszük mi. Anna közben Kiskutival ismerkedett, helyesebben Kiskuti egyből rátért örök problémájára, hogy van egy anyósa, s ezért kénytelen volt elköltözni hazulról. — Csak egy anyósa van? — mosolygott kedvesen a lány. — Akkor mit panaszkodik, hiszen másnak anyősa-apósa is van! — Nekem is két anyósom lesz, mert azt az egyet hamarosan kettéhasítom — mondta Kiskuti. — Miért akar újságíró lenni? — kérdezte Bán, csak hogy mondjon valamit. A lány vállat vont. — Nem is igen tudom, csak... Bandi igyekszik itt meggyőzni, hogy micsoda nagyszerű mesterség. Sokat utazhat az ember, meg hasonlók ... Bán álmosan pislogott. — Tudja mit, Anna, menjen inkább férjhez. — Kihez? — mosolyodott el a lány. — Mondjuk hozzám. Vagy Hugyagi főszerkesztő elvtárshoz. Vagy Kiskutihoz. Bárkihez. Nem mindegy az? — Kedves egészségünkre, barátaim! — emelte fel Hugyagi a poharát. Ittak. A legtöbbet Anna, a legkevesebbet Hugyagi. Vigyázott a tekintélyére. Vigyázott volna, de a lány olyan kedvesen kínálgatta, hogy zárórára ő is teljesen berúgott. Bánókat kínálgatni se kellett. Hugyagi arról beszélt, hogy átszervezi a lapot. Elbocsátja a vén, szenilis szerkesztőket, és újakat vesz fel. Ilyeneket, mint Anna. A zárórából semmi sem lett. A főpincér sorra eloltotta ugyan a csillárokat, csak néhány lampionszerű világítótest maradt égve egy-egy falmélyedésben, de senki se mozdult, s végül ő is beletörődött. Félhomályban ültek, mint az összeesküvők. A részeg színésznők rekedten énekeltek. Bán hirtelen felegyenesedett. — Főnök uram, mennyiért adod el nekem ezt a lányt? — kérdezte rekedt hangon. Hugyagi felhördült: — Micsoda ...? — Azt kérdeztem, hogy mennyiért adod Annát. — Szemtelen fráter. Majd holnap beszélgetünk ... Bán kacagott. Az jutott eszébe, hogy micsoda beszélgetés lesz az: közte és Hugyagi között, hiszen ez az alak, ha józan, csak mekegni tud. így részegen még egészen elviselhető. Nem is érdemes vele veszekedni... Anna szólalt meg: — Valóban, mennyiért adnál el Bánnak?
