Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - Vanovič, Ján: Beszélgetés Dominik Tatarkával
Ján Vanovič beszélgetés Dominik Tatar ká val Mint prózaíró Ön „elmélyült, meditáló típus“, szüzsés költő, ahogy önmagát jellemezte, Ön számára nem az elméletek, hanem a „történések, a folyamatok — legyenek azok bár kevésbé feltűnőek — a fontosak: én és a világunk. Kölcsönös, kétoldali szikrázás és áttűnések, erőgörbék, az erők csoportosítása és az eredő.“ Ön nem köny- nyíl olvasmány, nem mindennapi, azok közül a szlovák prózaírók közül való, akik a legnagyobb mértékben aktivizálják és megajándékozzák az olvasóikat. Ki sugallta Önnek ezt a nálunk olyan egyedülálló prózatípust? Tulajdonképpen mindent örököltem. Örököltem, aztán az örökséget akarva, nem akarva, szükségszerűen átvettem. Az anyám feláldozta magát — nem, egyáltalán nem azért, hogy „úr" legyen belőlem, vagy hogy 'karriert csináljak. Azt akarta, hogy Isten szolgája legyek. Anyai nagyapám, a napoleoni háborúk katonája, tanító, kántor és prédikátor volt egy személyben. Énekszövegeket, prédikációkat, halottbúcsúztatókat szerzett, s vezette a búcsújárókat Öenstochovába. Egyszóval nemcsak az irodalmi ősöktől, a vérrokonaimtól is a küldetéses író elképzelését örököltem. Szert tettem egy kevés műveltségre és tájékozottságra, s ez bizonyos öntudatot kölcsönzött, és szólásra bátorított. Korlátozott képességeim és lehetőségeim ellenére is igyekeztem néhány kortársam csúcsteljesítményéhez utat törtni. Mit mondhatok erről többet? Ha csak egy szem igazság is van abban, amit itt elmondott rólam, ha írásaim- bój legalább csak valami is jelen van, és közösségünk valamelyik tagjában belső hangként megszólal, az az én számomra már elégtétel. Ahhoz, hogy az olvasó ma a modern prózaíró megértéséig eljusson, emlekednie, sőt szó szerint kapaszkodnia kell. Ezzel szemben Ön „lehajlik" az olvasóhoz, eszmecserére hívja, és beszélgetést — bár igényes beszélgetést — folytat vele. A rokonszenvről, az anyáról és a halálról. A Tátra alji országunkban folyó életről s az emberekről. Vég nélküli beszélgetést. Ezt a sajátos (és saját/ világot Ön állandóan magában hordja, minden mondatából ez tör elő, elveszíthetetlen. Önnel egy közönséges beszélgetés is valamiféle szümpozion, sejtelmes, gyönyörű és végtelenül fontos dolgokról folytatott párbeszéd. Mi a feltétele az ilyen típusú prózának Szlovákiában? Vagy: miért nincs több az Önéhez hasonló próza nálunk? Az irodalom s főleg a regényirodalom túlságosan bízik abban, hogy az írott szó megmarad. Már csak nyelvi és nem szóbeli kultúráról beszélünk. Pedig talán tudatosítanunk kéne, hogy a valamire való irodalom tudatunkban a szó ősi formájában és
