Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - Vanovič, Ján: Beszélgetés Dominik Tatarkával

funkciójában, szájhagyományként marad fenn és működik. A legnagyobb lírai művekből sikolyok, felkiáltások, töredékek, kádenciák, egyes versek maradnak meg bennünk, s ezek tudatunkban varázsigékként, exhortációkként és imákként, rituális áldó- szertartásokként, szellemidézésként és asszociációkként működnek. A háborúban mint speciális katonai térképpel és gránátokkal felfegyverkezett propagandistát elfogtak, s néhány liptói bányásszal együtt golyószóró elé állítottak. Az Első és második csa pásban beszélek erről. Ebben a helyzetben szemem Szent Vendel vagy Szent Flórián, egyszóval valami faluvégi szent szobrán állt meg. S ebben a pillanatban költői asszociáció kerített hatalmába. Isten tudja, mire gondoltak a többiek, hogyan búcsúztak, imádkoztak-e, vagy csak fortyogtak a gyűlölettől, ti disznók, ti —, én — ez az én vallomásom — magamban verset mondtam: Ha majd egyszer verseket olvasnak. Ez az én személyes tapasztalatom arról, hogy hogyan kötődik a költő asszociatíve az ■országhoz, a történelemhez.

A próza esetében ez komplikáltabb. Ha a prózai mű nemcsak szóprodukció, exhibicionizmus, szóáradat, akkor emlékezetünk példákat, történeteket, mítoszokat, kijelentéseket, helyzeteket, alakokat, küldetést, értelmet, szüzsét, egyszóval olyasmit jegyez meg, belőle, amit később a saját szavainkkal újból elmondhatunk, mint Dobšinský A napról és a nap anyjáról című meséjét. A képzőművészet s a kultúra nyelvhez kötődő formái arra valók, hogy kultiváljanak bennünk valamit. Az irodalom által művelve belső némaságunk feloldódik, nem leszünk többé a semmibe bámuló, letorkolt, ködös érzéseinken rágódó lények, lélekben vagy fennhangon morfondírozni, veszekedni vagy tiltakozni fogunk. A szó- és jelentésasszociációkban valaki állandóan velünk van, kísér bennünket. Valaki, aki másiik énemként állandóan jelen van, s okosabb, érzékenyebb, bátrabb, mint én. Valaki, akit egyszer istennek, máskor lelkiismeretnek nevezünk. Zdenek Nejedlý, Jézus haladó történelmi szerepéről elmélkedve, írta, hagy a vad természet által bekerített s annak kénye-kedvére kiszolgáltatott ember Jézus korában rettegett a környezetétől. Nolite timere, ego sum. Jézus megváltó hangja bátorította: Veletek vagyok. Emlékszik Miller tragédiájának, Az ügynök halálának a bemutatójára? Arthur Millert nem nevezhetjük spiritisztának. Miller, hogy úgy mondjam, Nejedlý Jézus jelenlétéről szóló interpretációját a mai színház legmodernebb kifejezési eszközeivel fejezi ki. Az ügynök egy kritikus helyzetben megkérdezi a dzsungelben eltűnt testvérétől: Mit gondolsz, jack? A szín elsötétül, s a képzeletbeli környezetben mintegy hívásra mindig megjelenik a távollévő, halott Jack. Mint olyan lény, aki mindezt már megpróbálta, és túl van ezeken a dolgokon. Akár a lelkiismeret, vagy az isten. S éppen így hivatkozhatnék Čapek Anyájára és Barč-Ivanra is. Egy nehéz pillanatomban ■a költő Novomeský megvigasztalt. Ügy gondolom, ezzel még nem mitizálom őt. S más költőt vagy írót sem. Valaki, akit ismerünk, elismerünk, szeretünk, belépett az életünkbe, s ha nem árul el, bennünk marad, asszociációként, az irodalom nyelvén fogalmazva, életünk másaként... Az alkotás virágzása, formáinak gazdagsága minden bizonnyal bizonyít is valamit, úgyszólván propagál is valamit. Alapvető tévedés azonban a hatását utólagosan megtenni értelmének, Ilyen tévedés például, amikor a rene- szanciát a pápai hatalom monumentális propagálójaként magyarázzák. Annál tévesebb, sehová sem vezetőbb volt, mikor a költő vagy a szobrász magáévá tette azt a szemléletet vagy álláspontot, hogy ő nem más, mint propagandista, alattvaló, szolga, kifutófiú. Sok tehetséges író és művész vált propagandistává, mástól származó, az .alkotástól idegen koncepciók megvalósítójává.

Az egyetértés démonában és a Szó a kortársakhoz-öűn Ön meghaladta s leleplezte Aorát, s az elsők között jelezte a kivezető utat. Megfigyeltem, hogy Az egyetértés démona groteszkségével a nyugati abszurd színházat idézi, azt az abszurd színházat, amely vele egyidőben született, de nálunk sokáig nem lehetett róla hallani sem. Vajon ■a két hemiszféra közös életérzésének a bizonyítéka ez, annak, hogy „bizonyos dolgok a levegőben lógnak?“ Ugyanis az Ön Tomáš Menkinjének (A plébános köztársasága) iaz életérzése talán egyben-másban hasonló Sartre (Undor) vagy Camus (Idegen) hősének az életérzéséhez ...